1.-2. Fejezet

 

 

 

 

ELSŐ SZELET

THEA

 

 

Fordította: Mandy

 

FELNŐVE, én az a gyerek voltam, aki miatt a kis öreg nénikék megrázták a fejüket és összeszorították a szájukat, mivel egy kicsit túl hangos és túl vad voltam.

Nem is tudom, hányszor kaptam azon anyámat, hogy engem bámul alig rejtett vigyorral, és a fejét rázza.

– Te a magad módján vagy különleges, Thea– mondta nekem.

Szavai sosem voltak durvák, mindig gyengéden szólt, és ez így volt helyes.

Én leszek az első, aki beismeri, hogy egy kissé talány vagyok.

Ugyanúgy szeretem bekoszolni a kezeimet, ha motorokat szedek szét, mint amennyire szeretem, ha a körmeimet rágógumi-rózsaszínűre festem. Inkább szoknyát viselek, mint farmert, de soha nem fogsz magassarkúban látni. És ha felkapok egy könyvet, adj egy jó horror történetet, habár a kedvenc filmjeim azok a béna romantikus vígjátékok, amikor a fiú mindig megkapja a lányt.

Ezért is nem lepődöm meg, amikor Simon, a Slice tulajdonosa – ami a legkirályabb pizzéria, amit ez a kis tengerparti városka kínálni tud – rosszallóan teszi le a rendelésemet.

– Lehet, hogy egyszer majd, Thea, lapátra foglak tenni, ha továbbra is ide jössz, és úgy terpeszkedsz, ahogy most is, miközben még mindig vonakodsz megenni a főztömet.

– De én megeszem a főztödet– vitatkozom, kikapok egy sült krumplit a kosárból, amit épp lerakott elém, és a számba dobom.

Megrázza a fejét, karjait most keresztbefonja vaskos mellkasán. – Ez nem az én főztöm. Bármelyik idióta bele tud dobni néhány krumplit a fritőzbe.

– Hát, akkor te vagy a kedvenc idiótám, ha ettől jobban érzed magad.

Felnevet. – Bókolni akarsz? Akkor legközelebb rendelj egy kibaszott pizzát.

– Undi. Miért tennék ilyet?

– Mert – itt körbemutat a levegőben –, arra az esetre, ha még nem vetted volna észre, ez egy pizzéria!

Felhúzom az orromat. – Ez az, aminek olyan borzasztó szaga van?

Simon összehúzza a szemét, sarkaiban a ráncok apámra emlékeztetnek. Lebiggyesztett szájjal tornyosul fölém. – Esküszöm…

– Ó, kérlek – hessegetem el. – Ne fáradj az üres fenyegetőzéssel. Mindketten tudjuk, hogy ahhoz túlságosan is élvezed a furcsaságomat, hogy lekoptassál.

– Nem szereted a pizzát, Thea. A pizzát! Ez Amerika kedvenc étele, és te utálod. Már ez magában is fura. Aztán ott van a tény, hogy a bugyuta undorod ellenére még mindig idejössz – rendszeresen, ha meg szabad jegyeznem – dolgozni, mintha ez valami kávéházféleség lenne. Ennek nincs értelme.

– A-a-a – lengetem az ujjamat felé. – Épp most válaszoltad meg tudtodon kívül a saját kérdésedet.

– Nem is kérdeztem semmit.

– De, kimondatlanul. – Megvonom a vállam. – Azért jövök ide, mert szeretem a kávét. – Simon nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de feltartom a kezem. – Túlságosan is imádom a kávét és az édességet, hogy ilyen kísértés közelében legyek. Gondolod, hogy tudnék dolgozni, ha olyan ínycsiklandó illatok csiklandozzák az orromat egész nap, és nem csábulnék el? Lehetetlen! Úgyhogy ide jövök, egy étterembe, ami olyan ételeket szolgál fel, amikre nem vágyom, és így még mindig belefér a seggem a farmeromba.

Simon összeszorítja a száját, és próbál nem nevetni az okfejtésemen.

Ami, őszintén szólva, egy kicsit bugyuta.

De ismerem magamat. Nulla önuralmam van. Ha látok valamit, amit akarok, akkor utánamegyek, és ez különösen igaz az édességekre. Körülbelül hat hónappal ezelőtt kezdtem idejárni, mikor észrevettem, hogy két számmal nagyobb nadrág kell mindössze egy évvel azután, hogy az apám autószerelő műhelyében dolgoztam menedzserként. És mivel van egy szigorú szabályom, hogy nem viszek haza munkát, így a Slice tűnt a legkevésbé csábító megoldásnak.

Felhúzom a szemöldököm. – Szóval, akkor most már rendben vagyunk?

Sóhajt egyet, megrázza a fejét és rám vigyorog. – Még mindig tényleg azt szeretném, ha adnál egy esélyt a pitének, de tiszteletben tartom az öntudatosságodat, ha a gyengeségeidről van szó. Emellett, emlékeztetsz az exfeleségemre, pokolian is. Igazából ez az oka, hogy hagyom, hogy itt lógjál.

– Úgy érted, hogy nem a vonzerőm miatt?

Felhorkan. – Élvezd a krumplidat, Thea. Mindjárt visszajövök, hozok neked még egy édes teát.

– Emiatt jövök vissza mindig, Simon. Nem az undorító pizza miatt… hanem a kiszolgálás miatt! – kiabálok a távozó hátának.

Egy csoport turista a bár felé félúton kővé dermed a szavaim hallatán. Tekintetük ide-oda cikázik Simon és köztem, láthatóan aggódva az étel minősége miatt.

– Ne is foglalkozzatok velem. Én utálom a pizzát. – Megvonom a vállam, és újabb krumplit dobok a számba.

A pár elborzadva néz, ezúttal a vallomásom miatt, aztán folytatják útjukat a Slice eleje felé. Figyelmemet az előttem kiterített könyvekre fordítom. Itt ülök már másfél órája, osztok-szorzok, minden számot háromszor ellenőrzök. Lehet, hogy némelyek azt mondanák, hogy egy kicsit munkamániás vagyok, és igazuk is lenne. Egy autószerelő műhelyt vezetni, mikor még harminc sem vagy, nem kis dolog. És akkor még adjuk hozzá, hogy nő vagyok egy férfiak uralta iparágban. Finoman fogalmazva: kibaszott kemény.

De nekem megéri, mert nincs kétségem afelől, hogy én erre születtem. Világosan emlékszem az első alkalomra, mikor egy szerszámot tartottam a kezemben. Jó, talán nem először, de emlékszem arra az időre, ami megváltoztatott engem.

Hat éves voltam, és az apám elvitt magával, hogy hot-dog kiflit vegyünk vacsorára, és defektet kaptunk az út szélén. Nem nagy ügy kicserélni egy kereket. Egyszerű feladat, mégis felettébb bonyolult egy hatéves gyerekkel, aki egyfolytában rinyál.

– Melegem van. Unatkozom. Játszhatok a mezőn?

– Nem! – kiabál, mire összerezzenek a kifakadásától. – Ne haragudj – mondja egyik kezével a fejét vakarva. – Ne haragudj, mogyoró. Apa csak… egy kicsit frusztrált. Ezek a régi csavarok nem akarnak együttműködni, és haza kell érnünk, mielőtt Anya észreveszi, milyen régen eljöttünk már. Nem kell, hogy megint ordítozzon velem.

Felpillantok rá. – Dühös rád Anya? Mint mikor elfogyott Jonas pelenkája, és folyton odakakált mindenhova, te pedig az egyik kedvenc konyharuháját kötötted rá, hogy felfogjad?

Felnevet. – Nem, nem dühös, de az lesz, ha ezt nem fejezem be.

– Segíthetek?

– Segíteni akarsz? – Bólintok. – Hát, a pokolba is. Ha ezzel lefoglalod magad… – motyogja. – Jól van, mogyoró. Itt van, fogd.

A kezembe nyom egy nehéz, furcsa kinézetű izébizét.

– Mi ez? – kérdezem. A hiányzó fogaim miatti selypítéstől ez úgy hangzik, mintha újra kisbaba lennék, pedig már nem vagyok az. Már régóta nem vagyok kisbaba.

– Ezt csavarkulcsnak hívják.

– Csavarkulcs? – rákulcsolom az ujjaimat, szemügyre veszem, próbálom kitalálni, hogy pontosan mit is tartok a kezemben.

Úgy néz ki, mint egy nagy L betű és nem vagyok benne biztos, hogy mit kellene vele csinálni.

– Mire való?

– Mindenfélére. Akarod, hogy megmutassam?

Újra bólintok, mire int, hogy húzódjak közelebb.

Ahogy mellétérdelek a földre, a fű csikorog a térdem alatt, apa elveszi a csavarkulcsot, és ráteszi valami gombszerű dologra.

– Azok mik? Mit csinálsz?

– Ezeket – mondja rámutatva a gombokra – csavaroknak hívják. Nagyon szorosak, és meg kell lazítanom őket, hogy le tudjam venni. Ehhez kell a csavarkulcs. Bár eddig nem volt túl sok szerencsém. Általában segítek egy motoros szerszámmal, úgyhogy egy kicsit kijöttem a gyakorlatból, hogy magam csináljam.

– Az izmaidat használod?

Felfújja a mellkasát. – Persze, hogy azt. Nem a semmiért hívnak Szuperapunak.

– Ki hív téged Szuperapunak? Jonas?

Motyog valamit, de nem értem. – Gyere, segítsd meglökni ezt az izét.

Apa a csavarkulcsot a csavarra illeszti, és keményen megnyomja. Nem történik semmi.

– Na? – néz rám a szemöldökeit felhúzva. – Csak bámulsz ott, vagy használnád a te izmaidat is?

És akkor megtettem. Odaálltam és úgy nyomtam a csavarkulcsot, ahogy csak a hatéves izmaim bírták.

És megmozdult.

Még soha nem éreztem magam ilyen erősnek.

Miután segítettem apának leszedni a többi csavart is és kicserélni a kereket, akkor és ott eldöntöttem, hogy egy nap én az leszek, aki saját maga kicseréli a kereket.

A hazaúton millió kérdést szegeztem az apámnak, ő mindegyiket lelkesen válaszolta meg, büszke csillogással a szemeiben, hogy olyasmi iránt érdeklődöm, amit ő ilyen nyilvánvalóan szeret.

Attól a naptól kezdve az ő kis árnyéka lettem, követtem őt a műhelyben és megtanultam, hogy kell csinálni a dolgokat, illetve mindent, ami a gépkocsi szereléssel kapcsolatos.

Az ő szenvedélye az enyémmé vált.

Soha eszembe sem jutott, hogy máshol dolgozzak, mint a Schwartz Autónál. Olyan otthonos érzés volt. Még mindig otthonos érzés.

– Ó, Istenem, Jaden. Annyira rossz vagy!

Kiborsózom a név hallatán, amit a lány gyakorlatilag úgy gügyögött, a tekintetem pedig egyenesen a Slice bejárata felé villan.

Jaden, az exem áll az ajtóban a barátnőjével, már hallottam pletykákat róla. A napbarnított, hosszúlábú szépség rávigyorog, mire ő úgy néz le rá, mintha ő lenne az atyaúristen.

Rám is így szokott nézni régebben.

A kezeim elkezdenek remegni, és azt kívánom, bár ne tennék.

Elvileg tudom, már nem kellene, hogy hatással legyen rám. Már jó ideje, hogy szakítottunk, és ő általában a világ körül csavarog, úgyhogy nem is kell látnom. De akkor is, ez egy kisváros, mindenki tudja, hogy azóta nem volt komolyabb randim – ahogy azt is tudják, hogy sikerült neki felcsípnie valami közösségi média influencert, mint utolsó áldozatát, és csak azért van itt a nyáron, hogy megmutassa őt.

Eddig sikerült elkerülnöm vele a személyes találkozást, mióta elkezdett randizni, de úgy tűnik, kezd elfogyni a szerencsém.

Végigpásztázom a tömeget az étteremben, remélve, hogy találok valakit, akit felhasználhatnék egy kamu-randihoz, hogy ne tűnjön olyan rohadt szánalmasnak, hogy még mindig egyedül ülök.

Mint egy égből pottyant ajándék, egy srác áll fel, aki két boksszal arrébb ült. Valahonnan ismerősnek tűnik, mintha már láttam volna a városban, de nem tudom hova tenni, hogy honnan ismerhetem.

Elmondok egy gyors imát, hogy könyörüljön meg egy kétségbeesett nőn és mint egy őrült, integetek neki, hála Jaden barátnőjének nem figyelnek, mert valami lány táskáját dicsérgetik.

A srác összehúzza a szemöldökét és hátrapillant, hogy megbizonyosodjon róla, neki integetek vagy másnak.

Mikor újra visszanéz rám, magára mutat, mire én erőteljesen bólogatok, és közelebb intem magamhoz.

– Igen?

– Csssss– csitítom. – Halkabban!

– Ó, igazad van. Az én hibám. De buta vagyok – vigyorog, de én legszívesebben letörölném a vigyort a szájáról. – Segíthetek?

– Igen – mutatok a szemben lévő padra. – Ülj le.

Rápillant az asztalon szétterülő papírokra, aztán az üres székre, majd újra rám.

– Ööö… ez most…ööö… egy játék vagy valami ilyesmi?

– Mi? – Megrázom a fejem, találomra visszatolom a papírokat a mappámba, eltakarítom az asztalról, és ledobom a mellettem lévő ülésre. – Nem, ez nem játék. Szükségem van a segítségedre. Én…

– Bajban vagy? – vág közbe közelebb hajolva, most már halkan suttog. – Megsérültél? Követ valaki?

– Mi? Ó, Istenem, miért kérdezel ennyit? Basszus, csak ülj már le, mielőtt azt hiszi, hogy meghibbantam!

Tekintete ide-oda jár az ajtóban álló pár és köztem.

Aztán meglepetésemre – és megkönnyebbülésemre – leül.

Lábai súrolják az enyémet, ahogy becsúszik a bokszba közvetlenül velem szemben. Kinyújtja a kezét a tenyerével felfelé.

Összevont szemöldökkel nézek a kinyújtott kezére. – Mit akarsz? Pénzt?

– Ó, Istenem, miért kérdezel ennyit? Basszus, csak add a kezed, mielőtt azt hiszi, hogy meghibbantál!

Szent szar. Gúnyolódik velem.

Ez az idegen gúnyolódik velem.

Ráhunyorítok, ő pedig vigyorog, és mutatja, hogy kövessem az utasításait.

Meglepetésemre megteszem.

Kezébe helyezem a kezemet, nem mulasztva el, hogy milyen durva és kérges az érintése. Megfordítja a kezem, majd a hüvelykujjával vonalakat kezd rajzolni a tenyeremre.

Most már teljesen más okból remegnek a kezeim.

Ujjbegyei gyengéden siklanak rajtam, olyan lágyan, hogy már majdnem azon tűnődöm, hogy csak képzeltem a kapcsolatot.

Tanulmányozom őt, míg ő a kezemet tanulmányozza.

Habár a haja nagyrésze be van gyömöszölve a baseball sapka alá, amit hátrafele fordított, a füle körül néhány világos barna tincs kilátszik. Egy kinyúlt, katona zöld póló van rajta, ami biztos vagyok benne, hogy látott már jobb napokat is, de mégis tökéletesen illik kisportolt alkatához. Sötétkék szemei, amik szinte világítanak napbarnított bőréhez képest, követik az ujjait, bármit is csinálnak azok, a szája szétnyílva, ahogy figyeli a mozdulatait.

– És ez a vonal – mondja az idegen, mély, bársonyos hangja úgy vonz, mint lepkét a fény – azt jelenti, hogy amikor elég tökös leszek, és végre megkérem a kezedet, igent fogsz mondani, még mielőtt teljesen befejezném a mondatot. A sors ennyire biztos bennünk, bébi.

Várjunk csak… házasság? Mi a…

– Thea!–  A figyelmem Jadenre irányul, aki most már az asztal végénél áll az új barátnőjével. Tekintete a szemem és a kezem között cikázik, amit az idegen még mindig simogat. – Ez egy… érdekes meglepetés.

Nem nehéz észrevenni a megvetést a hangjában.

Ez vicces, tekintve, hogy én vagyok az, aki kiborulhatna. Hisz ő volt az, aki egy olyan négyéves kapcsolatot tett tönkre, amiben biztos voltam, hogy egy életreszóló elköteleződés felé vezet, mert képtelen volt a micsodáját a nadrágjában tartani.

– Jaden– kényszerítem ki magamból összeszorított fogakkal.

A feszültség szinte tapintható, de egy kicsit sem szexuális töltetű. Neheztelünk egymásra, annyi bizonyos.

Jaden megköszörüli a torkát. – Thea, szeretném bemutatni neked a barátnőmet, Casey-t.

– Ó, nem működtek a dolgok Lizzel? De kár. – Felveszek egy bátor mosolyt, majd a barátnője felé fordulok, aki nem érdemli meg a haragomat. – Szia, örülök, hogy megismerhetlek, Casey.

Kicsit elmosolyodik, láthatóan kényelmetlenül érzi magát az egész szóváltástól. – Úgyszintén.

– És te? – kérdezi Jaden szemtelenül az idegent, mindenféle színlelés nélkül.

– Ó, a francba, hol a pokolban van a jó modorom?

Az idegen kicsúszik a bokszból, és feláll teljes magasságában.

Nem figyeltem fel eddig a termetére, de Jaden mellett állva – aki nem éppen kisember – ez az ember óriásnak tűnik. Legalább 195 centi magas, ha nem több.

Kinyújtja a kezét az exemnek, fölé magasodva. – Sullivan vagyok.

Sullivan? Hmmm. Érdekes.

– Sullivan. – Jaden próbálgatja a nevét a száján, undorral néz le a felé nyújtott kézre, de aztán helyesen cselekszik, és belecsap a tenyerébe.

– Aha. Én vagyok Thea barátja. – Sullivan megszorítja a kezét, másik kezét ráteszi, és elég határozottan megrázza Jaden kezét ahhoz, hogy kibillentse a helyzetéből. Aztán felém fordul, ugyanazzal a vigyorral, mint előbb, és ez kajánná teszi a vigyorát.

– De remélhetőleg hamarosan több is.

Rámkacsint, én pedig megpróbálom nem bámulni őt.

– Jaden. Örülök, hogy találkoztunk. – Megköszörüli a torkát, majd a kezükre pillant, amit Sullivan még mindig szorongat. Egy utolsó szorítással Sullivan elengedi a kezét. Az exem felváltva néz rám és az állítólagos barátomra, szemében kíváncsiság és bizalmatlanság.

– Én… ööö… nem tudtam, hogy randizol valakivel, Thea.

– Ez még friss – vonom meg a vállam.

– Még friss, de már a házasságról beszéltek?

– Mit mondhatnék? – válaszol Sullivan helyettem, ragyogó fehér mosolya olyan rohadt őszinte, hogy szinte már ijesztő. – Ha tudod, akkor tudod, nem igaz?

– Hát, igen. Biztosan. – Csakhogy Jaden egyáltalán nem hangzik biztosnak. Inkább egy kicsit féltékenynek, nem mintha bármi oka lenne így érezni.

– Hát, örültem, hogy megismertelek, Thea– mosolyog Casey félénken az idegenre. – És téged is, Sullivan. Néhány barátunkkal találkozunk ebédre, és már látom, hogy integetnek felénk.

– Ja, persze. Nehogy megvárakoztassátok őket– int nekik Sullivan. – Biztos vagyok benne, hogy a mi pizzánk is bármelyik percben megérkezik.

– Te pizzát eszel? – kérdezi tőlem Jaden. – Mióta?

A szám kiszárad, a szemem elkerekedik.

Bassza meg. Lebuktunk.

– Desszert pizza. A csajom eléggé édes szájú, segítenem kell kielégíteni. Igaz, bébi?

Le vagyok döbbenve a sejtése helyességén, és olyan rohadt hálás is vagyok érte, mert Jaden ajkai apró mosolyra húzódnak, és gyengéden néz rám. Régebben úgy vágytam erre a mosolyra, annyira hiányzott, hogy szinte fájt.

De most csak idegesít.

– Emlékszem azokra a napokra. Orgévé változott, ha nem kapta meg az édességadagját. – Felhorkan. – Sok szerencsét ahhoz a bestiához.

Jaden minden további szó nélkül a barátaik felé irányítja a barátnőjét – aki elég udvarias ahhoz, hogy egy kedves mosolyt dobjon még felénk.

Mikor hallótávolságon kívül kerül, újra tudok levegőt venni.

– Istenem, ez meleg helyzet volt. – Sullivan kifúj egy nagy levegőt, visszamászik a bokszba, és végigdörzsöli az arcát. – Nézd, csak annyit mondanék – ezt megúsztad. Ez a srác egy igazi tuskó.

– Honnan tudod? Csak most találkoztál vele.

– Tudok olvasni az emberekben. Ez egy áldás… vagy átok. – Felhúzza a vállait. – Attól függ.

– Ez igaz – mondom lassan, és figyelem, ahogy belesüpped a bokszba, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen.

Kihúz egy étlapot az asztal végén álló tartóból, és felcsapja maga előtt az asztalon. Tekintete átfutja a lapokat. – A Cosmo Brownie-t vagy a Telecsokis pitét akarod? Most mindkettő marha jól hangzik.

Rápillantok.

Ez most komoly?

Tovább tanulmányozza az étlapot, összehúzza a sötét szemöldökét, ahogy nézi a további lehetőségeket. Mikor nem válaszolok, felkukucskál az étlapból. – Thea?

Thea.

Ó, Istenem. Mély hangja ugyanolyan könnyedén simogatja a nevemet, mint az ujjai a tenyeremet. Egyik kezével integet az arcom előtt. – Föld hívja az őrült hölgyet.

Kiszakítom magam a bűvöletből, megrázom a fejem, és megköszörülöm a torkomat.

– Ne ha…– Észbekapok, mielőtt még bocsánatot kérnék, mert nincs miért bocsánatot kérnem. Mi a francot csinál? – Mit csinálsz, cimbi?

Elvigyorodik a becenév hallatán. – Sullivan, a barátoknak Sully.

– Nem vagyunk barátok.

– Igaz, elfelejtettem… mi randizunk. – Újabb hülye vigyor. – És hamarosan több is lesz, ha jól játszom ki a kártyáimat.

– Már elmehetsz, tudod. Elment.

Sully áthajol az asztal felett. – Kivéve, ha… ha nem, ugye? Még mindig itt van az étteremben, csak néhány bokszszal arrébb. Látná, ha visszamegyek az asztalomhoz. – Elégedett vigyorral dől hátra. – Azt hiszem, most hosszú távon benne vagyunk.

Felnyögök. – Hogy az a…

Visszatolja az étlapot, de tudom, hogy a mosolya nem halványul el. Látom a ráncokat az Égei-tenger színű kék szemei sarkában. – Most akkor a brownie vagy a süti mellett döntöttünk? Á, bassza meg. Legyen mindkettő.

 

 

 

MÁSODIK SZELET

SULLY

 

 

Fordította: Mandy

 

NEM EMLÉKSZEM pontosan az első alkalomra, amikor képes voltam olvasni mások auráját, de azt tudom, hogy fiatal voltam, mikor kezdődött. A gyomrom összeszorult egy csomóba, amitől hányingerem lett. Először csak apró dolgok miatt éreztem magam furán, mint egy tévé figura vagy egy könyvszereplő.

Aztán elkezdett valóságosnak tűnni.

Tatum Bardentől, az általános iskolai csínytevőtől, aki a cédulák miatt szekált engem, amiket az anyám tett a tízórais csomagomba, mindig olyan… rosszul éreztem magam, és Mr. Peters kutyája, aki őrjöngve ugatott, akárhányszor sétáltam hazafele a buszmegállóból, mindig annyira nyugtalanná tett, hogy már akkor tudtam, hogy ez nem természetes dolog.

Mikor Tatumot elvitték javító intézetbe, miután betörte egy gyerek fejét egy kővel, amitől az kómába esett, megjegyeztem magamnak, aztán mikor Mr. Peters kutyáját elaltatták, mert megharapta a szomszéd lányt, tudtam, hogy el kell kezdenem figyelni ezekre a kényelmetlen érzésekre.

Így, amikor a gyomrom kővé vált azokon az éjszakákon, mikor az apám whiskeytől és bajtól bűzölögve jött haza, vagy mikor egyik “munkatársa” váratlanul beugrott, nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Ekkor kezdtem el észrevenni az anyám karján megjelenő zúzódásokat.

– Ó, ez? Semmiség, Sullivan. Csak nekimentem a szekrénynek. Tudod, hogy anyád milyen kétbalkezes. Na, mi lenne, ha sütnénk néhány süteményt? Jól hangzik?

Mikor szóltam anyámnak a fájdalmakról, gondterhelten nézett rám, de azt mondta, figyeljek ezekre az érzésekre, és azt is mondta, hogy ezek segíteni fognak megkülönböztetni a jó almákat a rosszaktól.

Mint kiderült, az apám egy igazi rossz alma volt, hazudozó és hamisító.

Amikor tíz éves voltam, rendőrök törték be az ajtónkat és elcipelték őt pénzmosásért, csalásért és személyazonosság-lopásért. Egy szélhámos volt és azok a “munkatársak”, akik meglátogatták, olyan emberek voltak, akiknek tartozott.

Nem kerülhette el a figyelmemet, hogy az anyámnak nem volt több “kétbalkezes” pillanata, miután ő elment.

Minél idősebb lettem, annál helytállóbbak lettek a megérzéseim. Tudtam, kiben bízhatok, és kit kerüljek el. Ez lett aztán a veszte mindenféle kapcsolatomnak, amikkel valaha is próbálkoztam.

Mikor a velem szemben ülő csinos lány leintett, hogy segítséget kérjen, nem láttam semmit, de tudtam, hogy a kíváncsiságom nem engedi, hogy elforduljak – különösen nem, mikor egyetlen pillantást vetve a srácra, akit kerülni akart, tudtam, hogy bajt hoz rá.

A francba is, azóta nem éreztem ilyen vibrálást, mióta a húgom hazahozott valami srácot, akiről tudtam, hogy össze fogja törni a szívét. Figyelmeztettem őt, hogy tartsa magát távol tőle. De nem hallgatott rám. Végül igazam lett. A seggfej semmivel sem volt jobb, mint az apám, képtelen volt uralkodni a kezén.

Amikor az idegen megkért, hogy üljek le, gyorsan összeraktam a képet. Kétségem sem volt afelől, hogy a srác, aki besétált a címlaplány-típusú nővel a karján, az exe volt, és a dolgok nem végződtek túl jól köztük.

Legyek a villámhárítója? Benne vagyok a játékban, mert bármi is ülepedett le a zsigereimben abban a pillanatban, hogy a szemeibe néztem, olyasmi volt, amit még soha nem éreztem eddig, és ez rohadt kíváncsivá tett. Ezenkívül nincs semmi vesztenivalóm ebben a helyzetben, és úgy sincs semmi dolgom a nap hátralévő részében.

– A kurva életbe, Thea. Miért nem tudtad felkötni a gatyádat, és szembenézni vele? Kibaszott tyúk – motyog magában az asztaltársam.

Habár nem értem, miért hangzik feldúltnak, a hablatyolása olyan aranyos.

– Nem hallottam a brownie vagy a süti szó egyikét sem.

Thea kikapja az étlapot a kezemből. – Mégis honnan tudtad, hogy ennyire szeretem az édességet?

Megvonom a vállam. – Csak gondoltam. Nyilvánvalóan nem szereted a pizzát, ami egyenesen istenkáromlás, de ez egy sós étel, így gondoltam, hogy az ellenkező irányba indulok és akkor legyen az édesség – vigyorgok. – Gondolom, igazam volt.

Eltorzul az arca, és összeszorítja az ajkait, mintha valami keserűt szopogatna. – Ne csináld ez!

– Mit?

Ujjával az ajkain köröz. – Úgy vigyorogsz, mintha nyertél volna valamit. – A szemei elkerekednek, és vállát nekinyomja a boksznak. – Ó, Istenem… nem fekszem le veled, csak mert megmentettél.

– Hát, ez aztán a fordulat. Azt sugalltam volna, hogy szexet várok el azért cserébe, mert segítettem elkerülni az exedet?

– Nem, de…

– Akkor te gondoltál erre.

Hátrakapja a fejét. – Tessék?

– Te gondoltál arra, hogy lefekszel velem, mert megmentettelek. Ha én nem sugalltam, és ez jár a fejedben… hát, akkor…

Gőgösen felhorkan, és felhúzza az orrát. – Csak szeretnéd.

– Vagy inkább te? – vigyorgok újra, csak, hogy felbosszantsam.

Felcsapja az étlapot, kiteríti az asztalra, és fölé hajol, hogy elolvassa.

Karamellszínű haja kicsúszik a füle mögül, de visszatűri a kósza tincseket. A szája mozog, ahogy olvassa a szavakat, és nem tudok nem mosolyogni ezen. Kényelmes öltözetben van, klasszikus fehér póló és farmer rövidnadrág. Arany karperec csillog a csuklóján, ami passzol a fülében lévő kis karikákhoz. Minimális smink van rajta, ha egyáltalán van, és rövid haja kócos, mintha a reggelét kint töltötte volna a tengerparton, mint én. Ember, mit meg nem adnék, ha most kint lehetnék a hullámok között…

– Krémes édes mámor.

Visszafordítom a figyelmet a lányra. – Mi?

– A pizzánk – mutat az étlapra. – A Krémes édes mámort szeretném.

– Jó választás. Megyek, leadom a rendelést.

– Nem szükséges – mondja, amikor megpróbálok kikecmeregni a bokszból. – SIMON!

Ordítja a nevet, és mögém integet.

Simon, a Slice tulajdonosa sétál az asztalunkhoz. Tekintete ide-oda cikázik köztem és Thea között, tisztán látszik a meglepődés rajta.

– Ez egy érdekes fejlemény. Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást.

– Ti ketten ismeritek egymást? – kérdezi Thea, rám majd a legjobb barátom apjára mutatva.

– Ősidők óta – mondom neki.

Simon nevet. – Akarod, hogy ide küldjem ki az italrendelésedet?

– Az nagyszerű lenne. Szóval, kaphatnánk egy Krémes édes mámort?

– Persze. Más valamit?

Lepillantok a gyorsan fogyó hasábkrumplis kosárkára. – Egy csokis shake-et és még egyet ebből, légyszi.

– Vettem. – Cinkosan lehajol. – Szólj, ha rá tudod venni, hogy megkóstolja a pizzámat, jó?

– Add fel, Simon. Ez soha nem fog megtörténni.

Simon a lányra bámul. – Erősen fontolgatom, hogy kitiltalak erről a helyről.

– Ugyan – vigyorog rá kacéran. – Túlságosan hiányoznék neked.

Válaszul morog valamit, aztán távozik a rendeléseinkért.

– Szóval, te gyakran jársz ide? – kérdezi Thea, ahogy Simon elmegy.

Kuncogok a szóválasztásán. – Nem járok túl gyakran ide.

– Hát, én pedig gyakran járok ide, és eddig még egyszer sem láttalak itt. – A testbeszéde laza, de a hangja vádaskodó.

– Jó, ez lehet, hogy őrültségnek fog hangzani, de hallgass meg. Fogadok – de lehet, hogy csak találgatok – hogy különböző időpontokban járunk ide.

Újra forgatja a szemét. – Milyen újszerű megfigyelés.

Felnevetek. – Simon fia az egyik legjobb barátom.

– Köszönöm az egyenes választ. – Megfogja a vizét, és egy nagyot szív a szívószálba. – Csak meglep, hogy nem láttalak még errefelé. Kisváros meg minden.

– Magamnak való fajta vagyok. – Megvonom a vállam. – Plusz lefoglal a munkám.

Bólint, majd azt mondja. – Meg tudom érteni. Én is ezt csinálom itt… dolgozom.

– Egy pizzériában? Szombaton?

– Aha.

– De te utálod a pizzát. – Ez nem kérdés, hanem észrevétel.

– Aha – válaszolja megint.

– Akkor miért?

Felsóhajt, mintha ezt már milliószor elmagyarázta volna, és nem lepődnék meg, ha tényleg így lenne. Csak fura, hogy valaki utálja a pizzát. – Hát, ahogy kitaláltad, szeretem az édességet és a kávéházakban édességek vannak. Nem tudok úgy dolgozni egy kávézóban, hogy ne egyek valami finomat. Nem rendelkezem elég önuralommal, de tudatában vagyok a hibámnak. Úgyhogy ide jövök. Nincs kísértés.

– Kivéve, hogy most rendeltünk desszert pizzát – mutatok rá.

– És pont ezért most már soha nem leszek képes arra, hogy idejöjjek és itt dolgozzak.

Oldalra fordítom a fejem. – Miért nem?

– Mert még soha nem rendeltem az édességeikből, és azt akartam, hogy ez így is maradjon.

Elkerekedik a szemem. – Viccelsz.

– Nem.

– Hogy lehet… Még csak…

Áthajolok az asztalon.

– Mit csinálsz? – próbál meg hátrálni.

– A szemeidbe nézek.

– Miért?

– Mert kíváncsi vagyok, hogy barnák-e.

– Mi? Miért?

– Csak látni akarom, hogy igazam van-e abban, hogy totál kamuzol vagy sem.

Összehúzza nagyon zöld szemeit. – Komolyan?

– Ezt én is kérdezhetném. Szereted az édességet, de még nem próbáltad itt a legjobb alkotásokat?

– Csak úgy teszek, mintha nem léteznének, amikor itt vagyok.

– Akkor miért nem tudod ugyanezt tenni egy kávézóban?

Megrándul a szája. – Bocsánat, téged zavar a munkám vagy valami?

– Nem, nem. Semmi ilyesmi. Csak… fura.

Hátradőlve a bokszban karba teszi a kezét, ezzel felnyomva a melleit, de nem olyan “figyelj a melleimre” módon. Habár ez nem gátol meg engem abban, hogy megtegyem, mert… hát, cicik. – Szagolj.

– Tessék?

– Szimatolj bele a levegőbe. – Megteszem. – Pizzaszag van.

– Pontosan. Semminek nincs desszert pizza illata. És milyen illat van a kávézóban?

– Édes. Áááá.– Leszegem az állam. – Értem már. Szóval akkor általában mit kérsz, amikor idejössz?

– Salátát. Sajtos kenyeret. Néha csak sült krumplit kapok és vizet. Könnyű eset vagyok. – Hátrahúzza a vállait. – Hát, nem könnyű… mármint nem úgy.

Hátradőlve felnevetek. – Nyugi, Thea. Megígérem, hogy nem próbálok lefeküdni veled.

– Jó, mert az nem fog megtörténni.

– Ezt már többször mondtad. Úgy tűnik, mintha inkább magadat próbálnád meggyőzni, nem engem.

– Mindegy – motyogja, ahogy a pincér közeledik az asztalunkhoz.

– Itt a shake és a kosár hasáb krumpli neked. És a Cherry Coke-od– mondja, elém csúsztatva az italomat. – A pizzád is mindjárt jön.

– Köszönöm, Berenice.

– Semmi gond, Sully. Örülök, hogy visszajöttél. – Berenice rám mosolyog és elsuhan, hogy a következő asztalnál segítsen.

– Vissza? Elmentél?

– Munka – mondom Theának. – A nyaram elejét halászhajón töltöttem. Utoljára, hála az égnek.

– Olyan rossz?

– Szerettem, kivéve, mikor a napok túl hosszúak és túl melegek voltak. Plusz még ott volt az a része, hogy meg kellett fogni a halakat.

Thea felnevet. – Ez egy olyan érzés, amivel egyet tudok érteni. A sziget északi részén dolgozom a dokkok mellett. Lehet, hogy nem kell megérintenem őket, de folyamatosan érzem a szagát, bármit hoznak be a csónakok.

– Hm… Ugyanazokon a helyeken járunk, egymás mellett dolgozunk és mégsem futottunk még össze eddig – vakarom meg a borostát az államon. – Fura.

– Talán – de lehet, hogy csak találgatok – mert különböző időpontokban dolgozunk.

Kuncogok, mikor visszalő a saját szavaimmal. – Touché.

Élénk, fűzöld szemei szikráznak, ő maga pedig sugárzik, rettentő büszke magára.

Ellazul a bokszban, és a papírokat, amik szanaszét voltak az asztalon, mikor először tűntem fel, még rendezettebben dugdossa vissza a megfelelő mappákba. Csend telepszik ránk, ami talán túl kedélyes két olyan ember számára, akik csak most találkoztak, de úgy tűnik, Thea nem bánja.

Figyelem, ahogy gondosan egymásra rakosgatja a lapokat, arra is ügyelve, hogy a szélek egy vonalban legyenek. Összekapcsozza őket különböző színű gemkapcsokkal, így a mappákon belül is szétválasztva őket.

– Egy Krémes édes mámor pite a szerelmespárnak – mondja Simon, ahogy leteszi a pizzánkat kettőnk közé, így lassan elvonom a tekintetem a velem szemben ülő érdekes nőről.

– Mi a… Ho-hogyan… – dadog Thea.

– Lehet, hogy kicsit már öreg vagyok, de nem vagyok vak. Ez nyilvánvalóan egy randi.

– Ó, Istenem, ez nem egy randi! – fortyog.

– Nem ezt mondtuk az exednek– mutatok rá.

– Á, szóval erről van szó – Simon végigsimít ujjaival őszülő szakállán. – Te vagy a villámhárítója.

– Persze.

– És hogy keveredtél bele ilyesmibe?

– Őszintén? Történetesen én voltam az első személy, aki felállt. Épp jókor – vagy lehet, hogy rosszkor, még nem döntöttem el – kellett pisilnem és letámadott.

– Letámadtalak? Intettem neked. Magadtól jöttél ide.

– Kíváncsi voltam. Azonkívül, hogyha egy csinos lány integet neked, oda kell figyelned.

Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy elpirul a szavaim hallatán.

– A francba. Én meg azt hittem, hogy végre valaki elég bátor volt, hogy felvegye veled a kesztyűt, Thea.

Pimasz vigyorral pillant fel Simonra. – Felvegye velem a kesztyűt? Kérlek. Nem hiszem, hogy ebben a kis városban van olyan srác, aki elég tökös lenne ahhoz.

Simon felnevet. – Megfogtál. – Megveregeti a vállamat. – Sok szerencsét, Sully.

Azzal elmegy, otthagyva minket az ételünkkel.

Átpillantok Theára, de ő nem vesztegeti az idejét, mielőtt nekilát. Tetszik, hogy felcsillannak a szemei, ahogy a ragacsos mályvacukor bevonat megnyúlik, mikor elvesz belőle egy darabot és a tányérjára helyezi. Néhány csoki darabka lepotyog róla, de ő mindet felszedi és a szájba teszi, nem pocsékol el egyetlen falatot sem az édességből.

Nem viccelt, mikor azt mondta, hogy szereti az édességet. Nem tudom, miért rendeltem egy egész desszert pizzát, mikor ez csak nagyméretben van. Én nem vagyok annyira oda az édességért, de látva az izgatottságát az előttünk lévő cukorhalmaz miatt, teljesen megérte.

Thea a szájához emel egy szeletet, és egy óriásit harap a csokoládés, mályvacukros és cukordarabkás keverékből. Ez a szörny – a szójáték szándékos, mivel ez egy Halloween témájú kreálmány– tele van rakva mindenféle édességgel, amikről nem is gondoltad volna, hogy valaha is pizzán fogod látni.

De valahogy mégis működik. Ez Simon Danielsmágiája.

A Slice a legnépszerűbb pizzéria a parton, ha nem az egész államban. A fanatikus pizza rajongók száz kilométereket utaznak, hogy kipróbálják a megszokottól eltérő műveit, így aztán igazán büszke lehet magára az eredményei miatt.

Thea felnyög az édes csemegétől. – Ó, Istenem. Isteneeeeem.

Úgy nyújtja el a szót, hogy azt kizárólag csak a hálószobában lehetne megengedni, nem nyilvános helyeken, különösen, mivel a farkam ettől életre kel.

– Jó? – cukkolom, megigazítva a farmeromat, ami hirtelen túl szűk lett, miközben megpróbálok úgy tenni, mintha a nyögése nem lenne hatással rám.

– Te most a farkadat és a golyóidat azért igazítottad meg, mert nyögtem?

Fuldoklom.

A saját kibaszott nyálamtól.

Pont előtte.

– Jézusom, Thea– sikerül kinyögnöm. – Simon nem viccelt veled kapcsolatban.

Rámvigyorog, de nincs bűnbánat a mosolyában. – Most mit mondjak? Az őszinteség az erényem.

Nevetni akarok, mert egyáltalán nem volt őszinte, mikor átverte az exbarátját, hogy azt higgye, randizunk, de… ez nézőpont kérdése.

Természetesen nem hagytam volna, hogy ez meggátoljon abban, hogy segítsek neki.

Volt benne valami, ami őszinteségről árulkodott. És bár azt akarta, hogy hazudjak, amiért nem vagyok oda, nem tudtam figyelmen kívül hagyni az ösztöneimet.

Még egy harapás, újabb nyögés. Ezúttal hajlamos vagyok azt hinni, csak azért csinálja, mert tudja, hogy hatással van rám.

Figyelmen kívül hagyom, és veszek egy szeletet.

– Ez iszonyatos sok cukor – mondom a pitével szemezve.

– De minden egyes harapás megéri. Csak edd meg. Bízz bennem.

– Bízzak benned? Elég merész kérés valakitől, akit alig ismerek. Még a vezetéknevedet sem tudom.

– Schwartz – mondja nyelés közben, aztán megtörli a száját a szalvétával. – Thea Schwartz.

– Schwartz… – Tudom, hogy hallottam már ezt a nevet errefelé. – Mint például…

– Jonas Schwartz? NFL sztárhátvéd? Igen. – Forgatja a szemét, de büszke mosoly terül szét az ajkán. – Ő a kisöcsém.

– Az igen – füttyentek halkan. – Nem ő vezette a csapatát majdnem a szuperkupába az első évében?

– Kibaszott felvágós – mondja, de most sincs lekicsinylés a hangjában. Igazán büszke az öccse eredményeire, és ezt valahogy imádom.

– Hallottam, hogy megnősült. Gratulálok neki.

– És mi van veled? Mi a te vezetékneved?

– Nem olyan, amivel dicsekedni akarnék – mondom neki őszintén.

Megáll a mozdulatban, a pite, amiből épp egyet harapott volna, a szája előtt lebeg.

Thea úgy néz, mintha kérdezni akarna valamit, de legnagyobb meglepetésemre nem teszi. Ehelyett inkább beleharap a tésztába, lassan megrágja engem nézve. Nem hátrálok kíváncsi tekintete elől, hagyom, hogy beteljen velem és levonja a következtetéseit.

Hozzászoktam már.

Ezt teszi az emberrel, ha úgy nő fel, hogy elítélt az apja. Mikor megkaptam a kilépőjegyemet abból a városból, elfogadtam. Az ide érkezésem nem igazán volt csendes, tekintve, hogy az első dolog, amit tettem, hogy összeverekedtem a mostani legjobb barátommal, Winston Danielsszel, de ezt csak a túl sok whiskey számlájára írom. Nem igazán vagyok az az ivós fajta, de az az este megkövetelte. Bármit megtennék, hogy megvédjem a családomat, különös tekintettel arra, amin keresztülmentünk.

– Szóval, Sullivan Nincs-Vezetékneve, mit fogsz csinálni a nap hátralévő részében?

– Így hívsz meg magadhoz arra a szexre, amivel tartozol nekem?

A szeme sem rebben. – Amíg nem bánod, hogy a szobatársam lesz a rendező, jóban leszünk.

– Istenem, mindig is színész akartam lenni. Azt hiszem, ez lehet a nagy áttörés. Csak figyelj oda, hogy a jó oldalamat filmezd.

– Ó, ne aggódj. Egy csomó képet lövünk majd a fenekedről.

Elvigyorodom. – Nem is láttad még a fenekemet.

– Igazad van. Talán most már végre ki kéne menned, és én megígérem, hogy útközben megbámullak. Ha még mindig itt leszek, amikor visszajössz, tekintsd magad érdemes jelöltnek a szexrevümhöz.

Nevetek és megrázom a fejem. De komolyan… Tényleg ki kéne már mennem pisilni.

Nem piszmogok a mosdóban, gyorsan könnyítek magamon, és indulok is vissza az asztalhoz, nem akarok egy másodpercet sem lemaradni az évődéseiről.

Azonban a boksz üres, amikor visszaérek.

Thea eltűnt és a pizza is.

Nincs ott más, csak egy sietősen lefirkantott üzenet a szalvétán.

 

Jobban kihúztál a csávából, mint azt el tudod képzelni.

Felhívsz valamikor?

Puszi

Thea

910-555-0321

 

Otthagyta a telefonszámát.

Vigyorgok, de megpróbálom megregulázni a vonásaimat.

Hiszen mindezekután nekem játszanom kell a szerepemet, és érzem Jaden tekintetét magamon. Valószínűleg nem mosolyognom, hanem bosszankodnom kellene azon, hogy a barátnőm csak úgy kirohant innen.

Intek Jadennek, forgatom a szemem, és határozatlanul gesztikulálok. – Nők – magyarázom.

Felnevet, mert ő az a fajta tuskó, én pedig megragadom az alkalmat, hogy szedjem a lábamat, remélve, hogy a parkolóban még elkaphatom az én rejtélyes kis csajomat.

Ki a fene vagy te, Thea Schwartz?