7.-8. Fejezet

 

 

 

 

HETEDIK SZELET

THEA

 

 

Fordította: SkyBright

 

Sully:Átjössz ma este?

Thea: Minek?

Sully: Szex. Nyilvánvalóan.

Sully: Vagy hogy átnézzük a listáinkat.

Thea: Ó!

Thea: Igen, a ma este jó nekem. Mikor?

Thea: VÁRJ! Hozzád? Úgy érted... egyedül?

Sully: Egyedül élek, szóval igen.

Sully: Bár más okom is van arra, hogy meghívjalak hozzám.

Thea: Szex, ugye?

Sully: Természetesen.

Sully: Én egy lakóhajón élek, és a motornak javításra van szüksége.

Thea: Ezzel kezdhetted volna...

Sully:Szia,Thea! Sully vagyok, az álbarátod. Nem akarsz átjönni ma este a lakóhajómhoz, hogy megbütyköljük a motort, amit szerződés szerint be kell indítanod?

Thea: Bocsánat. Elfoglalt vagyok. Nem tudok.

Sully: -_____-

Sully: Mit szólsz a hét órához?

Thea: Lent vagy a dokkoknál, a műhely mellett, ugye?

Sully: Igen. Valahol középen vagyok, és egy zászló lóg le a hajó hátuljáról. Nem lehet eltéveszteni.

Sully: 7-kor találkozunk?

Thea: Majd meglátjuk.

 

 

 

 

 

Az elmúlt két napot azzal töltöttem, hogy próbáltam nem gondolni az új barátomra, vagy arra, ahogy a szívem elkezdett hevesen verni, amikor bébinek szólított.

Megegyeztünk, hogy semmi komoly. Ez az egész csak kamu, úgyhogy a hirtelen szívdobogásomat csak annak tulajdonítottam, hogy az utóbbi időben nem kaptam elég férfi figyelmet.

De bolond lennék tagadni, hogy a pillangóknak, amik most a gyomromban vannak, köze van hozzá, tekintve, hogy azóta sem csillapodtak, mióta Sully neve felbukkant a mobilomon.

Vagy talán az a sok hazugság a családomnak, amiről tudom, hogy hamarosan ők is megtapasztalják.

Bár nem hazudtam Sullynak.

Ez a leghülyébb ötlet, ami valaha is eszembe jutott. Fogalmam sincs, miért nem mondtam, hogy Sully egy barátom vagy a partnerem az esküvőn. Nem, egyenesen a nagyágyúkhoz kellett nyúlnom.

A barátom.

De amikor anyám rám nézett azokkal a várakozó szemekkel, azzal az arckifejezéssel, ami azt mondta: "Kérlek, mondd, hogy ez a pasid– az, akiről már hazudtam, hogy van –, megtettem, mert nem tudtam rávenni magam, hogy összetörjem anyám szívét. Teljesen odáig van, hogy Jonas megnősül, és felcsinálta Frankie-t. A legkevésbé sem akarom elrontani a kedvét.

Bármennyire is szeretem a szüleimet és a harmincegynéhány éve tartó, már-már émelyítően édes szerelmi történetüket, én leszek az első, aki elismeri, hogy nehéz felnőni hozzá. Biztos vagyok benne, hogy nem próbálják erőltetni, hogy ebben a pillanatban megállapodjak, de látom a szemükben: azt akarják, hogy Jonas és én megtaláljuk a mi verziónkat abból, ami az övék.

Most, hogy a kisöcsém megtalálta a személyét, minden szem rám szegeződik.

Azóta néznek rám azzal a Te jössz pillantással, mióta Jonas nyáron bejelentette az eljegyzését. Seggfej.

Az érdeklődésük a szerelmi életem iránt jó szándékú, de kezd megviselni. Anya túl gyakran kérdezősködik azokról a srácokról, akikkel együtt jártam a gimibe, és arról, hogy még mindig szinglik-e. Apám folyton megemlíti, hogy tudja, hogy a munkabeosztásom bizonyára megterheli a társasági életemet. Tudom, hogy rólam beszélnek a hátam mögött, arról, hogy nem hoztam haza senkit, aki megismerkedne a családdal.

Amikor Jonas esküvőjét február utánra tűzték ki, tudtam, hogy lesz időm mindent kitalálni. Most, hogy előrébb került... nos, alkalmaznom kell egy álbarátot, bármennyire is őrültség.

Az sem árt, hogy Sully nagyon szemrevaló, és ezért vagyok ideges, amikor a dokkoknál sétálok a lakóhajójához.

Mégis, bármennyire is vonzónak találom, nem tudok és nem is akarok ágyba bújni vele.

Akármennyire is próbálod meggyőzni magadat az ellenkezőjéről, a szex mindig bonyolítja a dolgokat.

Tudtam ezt a ma esti készülődés alatt, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartott tovább, mint szeretném bevallani, hogy kiválasszam, milyen ruhát viselek majd. Ez különösen nevetséges, mert általában nem vagyok az a fajta lány.

A kedvenc korallszínű rövidnadrágomra és egy egyszerű, túlméretezett fehér pólóra esett a választásom. Az overallomat a táskámba gyömöszöltem néhány szerszámmal együtt arra az esetre, ha tényleg bele kell nyúlnom a dolgokba, hogy a motorján dolgozzak.

Beletörlöm a kezem a rövidnadrágomba, próbálom elűzni az idegességet, de hiába. A szívem még mindig sokmérföldes sebességgel dobog.

Jó ötlet ez az egész? Nem.

Van más választásom, miután gondolkodás előtt kinyitottam a nagy számat? Szintén nincs.

Meg fogom ezt bánni? Majdnem biztosan.

Bár kedd este van, a dokkoknál nagy a nyüzsgés. Hajók érkeznek az egész napos halászatból, és turisták nyüzsögnek, nézegetik a nagy kikötött hajókat, vagy próbálnak egy pillantást vetni a tengeri élővilágra, amely időről időre felbukkan a közelben.

Elsuhanok néhány halászfelszerelést kirakodó fickó mellett, és akkor meglátom a zászlót, amit Sully említett.

Igaza van. Nem lehet eltéveszteni.

A lakóhajójának végére egy hatalmas zászlót erősítettek, amely a levegőben leng, és a következő feliratot viseli: Egy hajón vagyok, seggfej.

Nevetés tör ki belőlem, amint Sully kijön a kabinból...póló nélkül.

A szám elé szorítom a kezem, és úgy bújok egy oszlop mögé, mintha Joe Goldberg lennék, aki a következő áldozatát keresi.

Körülnézek, nézem, ahogy bronzbarna bőre csillog az izzadságtól, ahogy a fedélzeten mozog, a keze tele van nem is tudom mivel.

Már korábban is láttam, hogy Sullyn jó adag izom van, de nem voltam felkészülve arra, hogy ezt lássam. Olyan... tömör. Tónusos. Nem úgy néz ki, mint aki órákat tölt az edzőteremben, de egyértelmű, hogy aktív életet él.

– Jól néz ki, mi?

A hirtelen mellettem felcsendülő hangra felpattanok, és egy meglepett nyikkanást eresztek ki.

– A frászt hozta rám, Mrs. Harkle!

Az idősebb hölgy vigyorog, egy aranyfog fényesen csillog a szája sarkából. – Rajtakaptalak, hogy leskelődsz, mi?

Az ajkamba harapok, nem akarom bevallani, hogy Sullyt figyeltem.

Mrs. Harkle, a nő, akiről biztos vagyok benne, hogy olyan öreg, mint az építmény, amin állunk, felnevet. – Semmi baj, drágám. Ahogy mondtam, jól néz ki. Nem te lennél az első, aki megállna ezeken a dokkokon, és megnézné, milyen műsort ad ez az ember. A fenébe is, az idő felében annyira el van merülve a saját kis világában, hogy szerintem észre sem veszi, hogy ennyi ember epekedik utána.

Biztos vagyok benne, hogy nem téved. Sully átkozottul jóképű, és fogadok, hogy rengeteg tekintetet vonz, ha csak azt a hétköznapi feladatot végzi, amivel most foglalkozik.

Hozzám hajol.– A mindenit, mit nem adnék azért, hogy újra fiatal lehessek, és köszönhessek neki, ha érted, mire gondolok. – Föl-le vonogatja a szemöldökét, és a könyökével bökdös.

Kuncogok rajta. – Maga egy vén kéjenc, Mrs. Harkle.

– Mit gondol, miért tartott meg Stanley? – kérdezi, a férjére utalva, aki néhány éve hunyt el. Kezével végigsimít a testén. – Nem a megereszkedett táskáim miatt.

Majdnem megfulladok a nevetéstől, bár nem kellene meglepődnöm. Janet Harkle sosem volt az a fajta, aki a szavakat apróra veszi, és nem is próbálja megjátszani magát. Ő olyan, amilyen, csupa pimaszság és illetlen megjegyzés. A város összes öregje közül mindig is ő volt a kedvencem, mert egyszer sem ítélt el azért, aki vagyok.

Soha nem mondanám el az öregnek, mert féltem, hogy a fejébe szállna, de arra törekszem, hogy olyan menő legyek, mint ő, amikor majd annyi idős leszek.

– Nos, akkor most csak állsz ott, vagy mész és köszönsz a férfinak? – A vállam fölött mutat rám. – Pont téged bámul.

Átkukucskálok a vállam fölött, és igaza van – Sully pont engem néz.

Visszafordulok a meglepetés vendégem felé. – Olyan jó volt látni önt, mint még soha, Mrs. Harkle. Próbáljon meg távol maradni a bajtól... és a fiatalemberek hajóitól, jó?

– Nem ígérek semmit, kicsiThea. Sok szerencsét a fickóval. – Csillog a szeme, ahogy elsétál.

A fejemet rázva sarkon fordulok, és továbbindulok Sully hajója felé.

Még mindig a felső fedélzeten áll, csípőre tett kézzel néz le rám, és egy apró vigyorra húzódik a szája.

– Szia! – mondja, amikor odamegyek. – Hát itt vagy!

– Igen, és elhoztam a cókmókomat.

A tekintete az óceáni szélben ringatózó zászlóra esik. – Lonely Island rajongó vagy?

– Nem mindenki az? – ellenkezem.

– Ez egy házavató ajándék volt a barátaimtól. – Megrázza a fejét, ajkát összepréseli, mintha szégyellné, de a rángatózás elárulja, hogy nevetni akar. – Korán jöttél.

– Itt egy Thea-infó – mondom, és eltakarom a szemem, hogy felnézzek rá. – Pontos vagyok, és az én könyvemben a pontosság azt jelenti, hogy öt perccel korábban. Ha időben érkezem, akkor elkésem.

– Mi ez, a katonaság?

Sóhajtok. – Feljöhetek a fedélzetre? Vagy itt kell állnom és halálra izzadnom magam?

A vigyora kiszélesedik. – Ugorj fel, és gyere körbe. A tatnál találkozunk.

Nem vagyok túlságosan jártas a hajós szakzsargonban, de tudom, hogy a hajó hátuljáról beszél.

Fellépek a fedélzetre, és tanulmányozom a környezetemet. Ez egy régebbi hajó….ennyi már a kialakításából is kiderül, … de ahhoz képest, hogy valószínűleg több mint húszéves, kiváló állapotban van. Az alsó fedélzet kicsi, és a sarokban heverő ponyvakupacot leszámítva tiszta.

Körbejárom a hajót, és éppen akkor bukkanok elő a tatnál, amikor Sully leereszkedik a lépcsőn.

Izmai mozognak és húzódnak, ahogy óvatosan lemászik, kezében egy összetekert szőnyeggel.

– Segítsek? – ajánlom fel.

– Megvagyok, köszönöm. – Oldalra dobja a szőnyeget, és mosolyogva néz rám.

Ezt gyakran csinálja... mosolyog.

Van egy kis részem, amelyik idegesítőnek találja ezt, tekintve a helyzetünk kínos voltát. A másik része... nos, az szexinek találja, oké? A vigyora kibaszottul szexi. Az ajkai teltek és pont jó formájúak, a fogai ragyogóak és egyenesek. Ez egy olyan vigyor, mint amit egy vidám reklámban látsz, ahol valami fickó autót akar eladni neked, vagy ilyesmi.

– Szia!– mondja újra. Még mindig hiányzik az inge, és én igyekszem nem megnézni, de nehéz, amikor ilyen közel állok hozzá, főleg, hogy csak egy tengerészkék szörfösnadrág és a hátulról fordított sapkája van rajta.

– Szia!– Még az én fülemnek is zihálva hangzik.

– Nem akarsz bejönni, hogy kicsit lehűljünk?

Bár a nap már lemenőben van, és magával viszi a hőséget, a páratartalom még mindig piszok nagy.

– Az jó lenne, igen.

Sully elcsúsztatja az üvegajtót, és bevezet a kabinba.

Szerencsére a hajója magas, és még van pár centi a feje és az alacsony mennyezet között.

– Elnézést a rendetlenségért – mondja, becsukja mögöttem az ajtót, és eltűntet néhány szerszámot az útból. – Még mindig folyamatban van a munka.

Átlépek egy tálca festék felett, és szemügyre veszem a környezetemet. Olyan kicsi, amilyennek egy lakóhajónak lennie kell, de nem érzem olyan szűknek, mint amilyenre számítottam. A nyitott elrendezéssel és a világos fehér falakkal szinte tágasnak tűnik. A padlón műanyag borítás van a védelem érdekében, miközben a többi munkát végzi, és a konyhában a mosogató alatti két szekrény kivételével minden ki van szedve.

A mosogatót leszámítva, amit biztosan ő épített be, a legkevésbé sem illik a helyére a teljes méretű hűtőszekrény, amely egy fülkében van elhelyezve. Biztosra vettem, hogy ezen a helyen minden miniatűr lesz.

– Mindjárt jövök. – Eltűnik a lépcsőn, gondolom, a hálószobájába, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy megnézzem a hajó többi részét.

Igaza van – ez egy folyamatban lévő munka –, de nem úgy tűnik, mintha még sokat kellene dolgoznia rajta, hogy elkészüljön, talán még egy hónapnyi munka, ha tippelnem kéne. Úgy tűnik, hogy jelenleg a konyhára összpontosít, és éppen az új szekrények festésén dolgozik.

Amikor megfordulok, a tekintetemet a hangsúlyos falra terelődik, amely úgy tűnik, teljes egészében újrahasznosított fából készült. Annyira össze nem illő, hogy még illik is hozzá.

– Királyul néz ki, nem igaz? – kérdezi, miközben rajtakap, hogy a falat tanulmányozom.

Megfordulok, és próbálom legyőzni a csalódottságomat, amikor látom, hogy felkapott egy pólót.

Még mindig rajta van az az átkozott sapka is, és legszívesebben leütném a fejéről.

– Fantasztikusan néz ki. Nagyszerű munkát végeztél. Nagyon egyedi.

– Köszi. A fa nagy részét a helyiektől szedtem össze, akik kidobták, miután befejezték a saját projektjeiket, és magam is vettem néhány deszkát. Jobb lett, mint amire számítottam. Kérsz?

– Mit?

– Kávét. – A pólómra mutat. – Kérsz?

Lenézek a pólóra, amit felvettem. Szeretem a kávét és talán három embert.

– Ó, persze. Igen, egy kávé jól esne. – Belenyúlok a vállamon lógó túlméretezett strandtáskába, és előveszek egy dobozt a kedvenc helyi boltomból. – Hoztam néhány sütit, és akartam hozni nekünk kávét is hozzá, de nem voltam benne biztos, hogy te hogyan szereted a tiédet, vagy hogy egyáltalán kérsz-e ilyen későn. Nagyon komolyan veszem a kávét, és inkább ne hozzon nekem valaki egyáltalán kávét, minthogy rossz kávét hozzon. Én…

Sully ívelt szemöldökére összeszorítom a számat, és rádöbbenek, hogy a kávéról fecsegek.

– Bocsánat – motyogom.

– Semmi baj. Örülök, hogy ilyen szenvedélyesen szereted a kávét. – Megvakarja a borostáját az arcán, és azon tűnődöm, vajon naponta borotválja, vagy hagyja kinőni. – Feketén.

– Huh?

– Feketén. Feketén iszom a kávét, lehetőleg sötét pörkölésűt.

Megmozgatom az orromat. – Szóval akkor azt szereted, ha égett íze van?

– Most ítélkezni fogsz, vagy kérsz egy kis kávét?

– Sötét pörkölésű?

Nem vesz rólam tudomást, és letelepszik az egy csészés kávéfőző elé, amely egy kis, kétszemélyes faasztalon ül egy kenyérpirítóval együtt.

Elképzelem, ahogy az asztalnál ül, és türelmetlenül figyeli, ahogy reggelente elkészül az étele. A kép láttán lopva elmosolyodok.

– Hogy nézett ki azelőtt? – kérdezem, remélve, hogy elterelem a figyelmemet.

– Sötét és piszkos. Sok volt a sárga tapéta. – Elővesz egy kapszulát az állvány kihúzható fiókjából, és bedugja a gépbe. Két kávésbögrét húz elő az összes edényének helyet adó átlátszó tárolóedényből, és a kifolyócső alá helyezi, majd megnyomja a főzőgombot. A hűtő felé veszi az irányt, kezét az ajtó kilincsén tartja, miközben azt mondja: – És szőnyeggel borított, valami istenverte oknál fogva. Az első dolog, amit tettem, hogy széttéptem a régi szőnyeget, és keményfára cseréltem.

– Ez úgy hangzik...

– Elviselhetetlenül ízléstelennek? Igen, tudom. Tej?

– Van véletlenül valami tejmentes?

– Mandulatej jó lesz?

– Tökéletes. Nem vagyok laktózérzékeny vagy ilyesmi, csak sok kávét iszom, és jobban szeretem a tejmenteset, hogy ne feküdje meg a gyomromat ebben a nagy melegben.

– Pontosan ezért szeretem jobban én is– mondja, kihúz egy doboz mandulatejet a hűtőből, és az asztalra teszi.

Felém lép, kikapja a kezemből a doboz sütit, és az asztalra viszi. Az üres szék felé mutat.

Lecsúsztatom a táskámat a vállamról, és helyet foglalok.

Ő a szemközti székre dobja le magát. – A kávé rendelésedet felírom a listámra, hogy mit kell tudnom rólad.

– Ha tudni akarod a teljes kávé rendelésemet, a titkos hozzávalóm a...

– Vanília!

Hátrahőkölök. – Honnan tudod ezt?

– Próbáltam kitalálni, milyen illatod van. Az almás részt értettem, de nem tudtam rájönni, mi más lehet. Ez vanília.

Sully megszagolt engem?

Meglepetésemre nem látszik, hogy zavarban lenne ettől a beismeréstől. A gyomromban újra érzem a remegést.

Lehajol, ismét a dobozba nyúl, és elővesz egy kis üveg vanília kivonatot. Éppen akkor tolja át az asztalon felém, amikor a kávé elkészül.

– Van vaníliád?

– Mi van? Ne nézz már ilyen döbbenten. Nem vagyok egy Betty Crocker, de nagy bundáskenyér-rajongó vagyok. Könnyű elkészíteni a kenyérpirítóban. – Kihúzza a fiókot, amelyen a gép áll. – Válassza ki a mérgét.

Végiggondolom a különböző lehetőségeket, és egy közepes francia vaníliás ízű főzet mellett döntök. Kávéimádó vagyok, így tudom, hogy valami olyasmire van szükségem, amiben egy kicsit kevesebb koffein van, mint egy világos pörkölésű kávéban, ilyen késő este.

– Ha a sötétet kedveled, miért van ennyi ízű és pörkölésű? – kérdezem, visszatolom a fiókot a helyére, és beledobom a podot a megemelt fedélbe. Lenyomom, és becsúsztatom a bögrémet a kifolyócső alá.

– A barátaim gyakran átjönnek hozzám. Mivel a hely még nem éppen otthonos, szeretek valamilyen szintű kényelmet nyújtani nekik.

Ez tetszik. Ez egy kis gesztus, de sokat jelent. Aranyos, hogy ilyen jól gondoskodik a barátairól, és ettől egy kicsit kevésbé érzem magam idegesnek a random sráccal kapcsolatban, akit felszedtem, hogy legyen az álpasim.

– Gondolom, azokról van szó, akiktől a zászlót kaptad?

– Ugyanazok a seggfejek. – A hangjában egyáltalán nincs düh.

– Vicces embereknek tűnnek.

– Ők nem akármilyenek. Itt nőttél fel, igaz? – kérdezi.

– Itt születtem és nevelkedtem.

– Talán ismered őket, különösen, ha gyakran jársz a Slice-ba. Jó barátok vagyunk a Daniels ikrekkel, Fosterrel, és...

– Az a kaliforniai milliárdos fickó, ugye? Hallottam róla egy csomó suttogást.

– Igen, ő Porter.

– A fenébe – füttyentek. – Befolyásos társasággal lógsz.

– Mondja a lány, aki az NFL irányítójának rokona.

Megragadom a már kész kávémat, csak egy-két evőkanál mandulatejet öntök a bögrébe, és hozzáadok egy csipet vaníliát. Megkeverem a folyadékot, a gőzölgő bögrét az ajkamhoz viszem, és kortyolok egyet.

Amikor visszateszem a bögrét, megszólalok: – Valószínűleg ezért tűnsz olyan ismerősnek – biztos vagyok benne, hogy láttalak már velük. Meglep, hogy eddig még nem mutatkoztunk be rendesen egymásnak.

Felemeli erős vállát. – Nem igazán szoktam odamenni az emberekhez, hogy beszélgessek velük.

– Félénk vagy?

Morog. – Aligha. Csak csukva tartom a számat, ha nincs mondanivalóm.

– Szóval te tanulmányozó típus vagy. – Hunyorítok, felmérve őt. – Hadd találjam ki...Foster a boldog és szerencsés, a szomszéd fiú, Winston a harcias, Porter az új srác, és te vagy a csendes, mélyen érző.

Valami szikrázik a szemében, amikor leírtam őt, de nem tudom hova tenni, hogy mi az.

Meglepetés? Gúny? Humor?

A szájához emeli a csészét, de előtte észreveszem az ajkán kialakult vigyort. – Azt hiszem, mondhatni, igen.

– Régóta vagytok barátok? – kérdezem.

– Néhány éve.

– Pár éve élsz itt, és még nem találkoztunk? Hogy lehetséges ez egyáltalán ebben a városban?

– Elég kicsi, mi?

– Uhh– nyögöm. – Nem mondod. Különösen akkor szívás, ha egy fiatal szingli vagy, aki azt akarja, hogy megdugják.

Kitör belőle a nevetés, és vissza köpködi a kávét a bögréjébe, közben egy kevés lecsöpög az állán.

Felköhögi azt, ami valószínűleg a rossz csövön ment le, és a kézfejével feltörli a mocskot, majd az inge aljával megtisztítja az asztalt.

– Bocsánat. – Megrándulok.

Megrázza a fejét, és újabb nagyot húz az italából, hogy kitisztítsa a légutakat. – Csak nem számítottam erre. Nem sokat szűrsz abból, ami kijön a szádon, ugye?

– Tekintve, hogy a szám miatt kerültünk ebbe a helyzetbe, azt hiszem, kitalálhattad a választ erre a kérdésre.

– Ez igaz. – Újabb kortyot iszik a csészéjéből. – Ha már a helyzetünkről beszélünk...

– Igen, a listáink. Egy pillanat. – Felemelem az ujjamat, és belenyúlok a megbízható strandtáskámba.

Mivel nagyon precíz vagyok, a listámat kategóriákra osztottam, és egy mappába rendeztem.

Kihúzom a kis háromgyűrűs mappát a táskámból, és átcsúsztatom az asztalon.

Sully mélykék szemei kitágulnak, amikor meglátja.

– Készítettél egy mappát? – kérdezi.

– Oké, hűha. Hallom az ítélkezést a hangodban, tudod?

– Sajnálom. – Megrázza a fejét. – Csak nem hiszem el, hogy egy egész mappát készítettél a... a... Thea-izmusaidból.

– Nem készítettél listát?

– De igen, készítettem. Csak nem tudtam, hogy ennyire részletesen kell csinálni.

– Ez nem annyira részletes.

Felpattintja az első oldalt, amely gyors bepillantást enged az összes kedvenc dolgomba, amit könnyedén tudnia kell. – Itt az áll, hogy a kedvenc filmed a Mondhatsz bármit, de a kedvenc könyved a Ragyogás? – Felnéz rám.

– Ez most komoly?

A levegőbe emelem a kezem. – Bonyolult ember vagyok, oké?

Ahogy hátradől, az a vigyor visszatér. – Szóval kezdjek tanulni.

A tekintetével végig néz rajtam, olyan lassan és alaposan, hogy elkezdek feszengeni a vizsgálódása alatt.

– Ne nézz így rám! – mondom, amikor már nem bírom tovább.

– Hogy nézek?

– Mintha... nem is tudom... bosszús lennél vagy ilyesmi.

– Bosszús?

– Igen, rám.

– Ó, Thea. Nem vagyok bosszús. Inkább érdekelsz. Az óceánra emlékeztetsz.

– Mi? Hogyan?

– Te... kiszámíthatatlan vagy.

A hajamat a fülem mögé tűröm, és próbálok nem tudomást venni arról, hogy a kezeim remegni kezdenek, miközben ő továbbra is engem bámul. – Ez... ez rossz?

– Nem. – Megnedvesíti az ajkát, és végül leveszi rólam a tekintetét, visszafordítva az előtte lévő listára. – Én történetesen szeretem az óceánt.

 

 

 

NYOLCADIK SZELET

SULLY

 

 

Fordította: SkyBright

 

KIVÁLÓAN OLVASOK AZ EMBEREKBEN.

Ez az én képességem.

De Thea? A képtelen vagyok olvasni benne, ez volt az, ami először is vonzott hozzá. Nem tudtam megfejteni őt a Slice-ban, és most sem tudom. Minél jobban megismerem őt, miközben az ölemben pihenő dossziét lapozgatom, annál inkább úgy érzem, mintha egy kód lenne, amit fel kell törnöm.

És azt hiszem, hogy a munkámat már el is felejtettem.

Kávérajongó, de utálja a kávéízű fagylaltot. A kedvenc íze történetesen a sima vanília, ami meglepő, tekintve, hogy imádja az édességeket. Biztosra vettem, hogy rajong azokért az őrült ízekért, amelyekben cukorkadarabkák, mogyoróvajas csokoládéforgácsok és hasonlók vannak, de ismét meglepett.

Talán a legmegdöbbentőbb tény, amit a jegyzetfüzetet lapozgatvamegtudtam, miközben ő a hajóm tatján álldogált, hogy imádja a tengerpartot, de utálja az óceánt.

Vicces, mert ő pontosan olyan, mint az óceán: időnként egy kicsit durva és nagyon kiszámíthatatlan. Hangos, mégis megnyugtató. Élénk, de tudom, hogy vannak sötét oldalai.

Mindegyiket fel akarom fedezni.

Figyelem, ahogy valószínűleg ötvenedszerre is átmegy a fedélzeten, rövid lábai nem akadályozzák meg a gyors mozgásban. Mézbarna haja ide-oda suhog, a bubifrizurája ma göndörebb, mint vasárnap volt.

Imádnivalóan élénk, és – a jelenlegi megállapodásunk alapján – nyilvánvalóan nem fél a kihívástól.

Megáll, az ajkai mozognak, miközben elolvassa a listán szereplő valamelyik tételt, ami megálljt parancsolt neki.

Aztán a szemöldökei összehúzódnak, és tudom, hogy ez lesz az, amikor robban.

Felrántja az üvegajtót, a szemei lángolnak. – Nem szereted a karácsonyt? – Felemeli a kezét, és fel-alá járkál a fedélzeten. – Miféle EbenezerScrooge-dzsal randizom én?

Nevetve felállok a székemből, és követem őt kifelé.

A nap már majdnem eltűnt, és a páratartalom is csökkent.

Az első, listám miatti kirohanása után kiküldtem, hogy olvassa el a többit, míg én elkezdtem a házi feladatomat.

– Nem szereted a karácsonyt? – Felém fordul, amint átlépem a küszöböt.

– Megvagyok nélküle is.

– Micsoda?! – kiabál. Felhúzza magát, és a szemeiben látszik az ingerültség. – „Megvagyok nélküle is.” Te egy állat vagy!

– Csak az ágyban.

– Hogyan?! – folytatja, nem törődve velem. – Vannak festői fák, cukorkák, ajándékok és hóemberek és a Mikulás. És ne is beszéljünk a sok gyönyörű fényről, ami köréjük van fűzve.

– De nincs hó… – mutatok rá.

– Nem a hó a lényeg. Hanem a hangulat! – Újabb kézfeltartás.– Ez az egésznek a lényege.

– Nagyon felhúztad magad emiatt.

– Hát, igen. Ez egy csapás.

– És a pizza iránti ellenszenved nem az?

– Uhh. – Hátraveti a fejét. – Kell egy rohadt süti. Teljesen kikészítesz.

Bemegy mellettem a házba, hogy egy pillanattal később az egész dobozzal térjen vissza. Az utamba áll, és én lépcsőre dobom a kötegelőt a finomságokért cserébe.

– Tessék. Neked is kell egy.

– Igazából én...

– Esküszöm, Sully, ha valami hülyeséget mondasz, például, hogy nem szereted a sütit, akkor ennek véget vetek – a mutatóujjával a levegőbe bök...– most.

Egy mosoly ellen küzdve felcsapom a doboz tetejét, és kiszedek belőle egy sütit, nem törődve azzal, hogy milyen ízű sütit ragadtam. Lezárom a fedelet, és leteszem a dobozt az asztali fűrészre, amit Simontól kértem kölcsön. – Azt akartam mondani, hogy imádom a Daisy's-t.Honnan tudtad?

Kezeit csípőre teszi, fejét hátrahajtja és az ég felé fordítja, és megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. – Most mentetted meg az egész kapcsolatunkat.

– Ez aztán szoros volt. – Beleharapok a sütibe, és az íz szétrobban a számban. Behunyom a szemem, és nyögdécselve rágom a finomságot.– Ó, bassza meg. Mi ez?

Amikor nem válaszol, kinyitom a szemem, és felé nézek.

Ott áll, kicsit túl közel, és a tekintete határozottan a számra szegeződik.

– Thea?

Nyel, és a szemembe néz. – Lehetne, hogy ne?

– Mit?

– Csináld azt…. a nyögést.

Megrágom, ami a számban maradt, és lenyelem. Vigyorogva mondom: – Ó, bocsánat. A nyögéseim eljutnak a... hogy is hívtad őket? Női szerveidhez?

– Mi? – Csücsörít az ajkával. – Fúj. Nem. Csak idegesítő.

A szája egy dolgot mond, de a szűk pólóján keresztül nagyon is tisztán látszanak a megkeményedő mellbimbók, amik másról árulkodnak.

Thea beindult.

– Mmhmm. Ahogy akarod. – Megtörlöm a számat, meggyőződve róla, hogy minden morzsát leszedtem.

Összeszorítja az ajkait, és felpattintja a doboz fedelét, megvizsgálja a sütiket. – Ez juharszirupos-almás ropogós volt.

– Ez az új kedvencem. – Megveregetem a hasamat, miközben a hajónak támaszkodom.– Ember, kurvára imádom a Daisy's-t.

– A műhelyen kívül ez a legkedvesebb helyem a szigeten.

– Ha már a műhelynél tartunk... kíváncsi vagyok, hogy alakult ez ki. Apukád rávett, hogy ott dolgozz, amikor tinédzser voltál, és te csak úgy döntöttél, hogy maradsz? Vagy valami más vonzott a szakmához?

Melegen mosolyog, és helyet foglal a lépcsőn. – Valójában az egész egy defekttel kezdődött, amikor hatéves voltam, ha elhiszed.

– Ilyen egyszerű a dolog?

A lány bólogat. – Igen. Ez váltotta ki belőlem az autók megismerésének és a kétkezi munkának a szeretetét. Apám árnyéka lettem a műhelyben. Soha nem kellett megkérnie, hogy dolgozzak... boldogan jelentkeztem önként.

– Melyik a kedvenc autód?

A nő a kötegre mutat. – Azt hiszem, ezt a harmadik fejezetben tárgyaltam ki.

– Felejtsd el a mappát és a listákat. Ezt a dolgot tőled akarom hallani.

– Nem… – Megnyalja az ajkát, a keze meg-megbicsaklik. – Nem lenne ez egy kicsit... kevésbé steril?

– A steril nem az a szó, amivel leírnám bármelyik kapcsolatomat.

– Ez nem egy kapcsolat. – érvel a nő.

– De mi úgy adjuk el, mintha az lenne. – Ellököm magam a hajótól, és mielőtt észbe kapnék, már előtte állok. A pokolba is, gyakorlatilag a lábai között vagyok. – A pasidnak kellene lennem, igaz?

Bólint, és bizonytalan szemekkel néz fel rám. – Igen.

– Akkor nem lehetünk sterilek. Intimnek kell lennünk. – A kezemet a korláton pihentetem, és lehajolok, amíg szemmagasságba nem kerülök vele. – Meg tudod ezt csinálni? Tudsz velem intim lenni?

Kinyitja a száját, hogy beszéljen, és tudom, hogy bármit is mond, nem fog velem egyetérteni.

– Az intim nem jelenti a szexet, mielőtt még felhoznád. Az intimitás jelenthet beszélgetést is. Barátkozni, titkokat felfedni, őszintének lenni... lehetünk valódiak, Thea?

Az ajkai szétnyílnak, ahogy buja zöld szemei belém fúródnak, és látom a félelem halvány jelét.

De még inkább látom, hogy akar engem.

Vágyakozást látok.

Vágyat látok.

Látom, hogy mindaz, amiről tudom, hogy a saját szememben kavarog, visszabámul rám.

Csak pár centi.

Ha csak pár centit mozdulok, megcsókolhatom. Megnézhetném, hogy olyan édes-e az íze, mint az illata.

– El akarjuk adni ezt a dolgot, tehát igazinak kell lennünk.

Ellököm magam tőle, mielőtt valami hülyeséget csinálnék. – Akkor legyünk valódiak.

– De még mindig nem fekszem le veled.

Hátrapillantok rá, miközben visszatérek a biztonságos helyemre... a hajóval szemben, távol tőle. – Ha te mondod, Thea.

 

Thea: Tudom, hogy ez az utolsó pillanat, de van rá esély, hogy ma este ráérsz?

Sully: Te könyörögsz?

Thea: Micsoda? Miért könyörögnék?

Thea: Ó. A szexért.

Thea:<GIF Robert DowneyJr. szemforgatásával>

Sully: Azt hiszem, ez egy nem.

Sully: Szabad lehetek, ha szükséged van rám.

Thea: Jó.

Thea: Megnézünk egy filmet a bátyámmal és a menyasszonyával.

Sully: Azt akarod, hogy egy NFL szupersztárral lógjak? Ezzel kellett volna kezdened.

Thea: Tudod, általában kihasználom a bátyám sztárságát a randiapplikációkon, de idegesítő, amikor te hízelegsz.

Sully:Ajjaj. Úgy tűnik, valaki nem olvasta el a listámat.

Thea: Azt hittem, hogy komolyan vesszük a dolgokat?!

Thea: Várj! – NEM SZERETED A FOCIT SEM?

Thea: Komolyan kezdem megbánni ezt.

Sully: Csak most?

Thea:Uhh!

Thea: Találkozhatnánk a műhelyben 6-kor? Majd én vezetek.

Sully:Legyen.

 

Ránézek a laptopom képernyőjének sarkában lévő órára. Thea nem viccelt azzal, hogy ez egy utolsó pillanatban jött dolog. Csak egy órám van arra, hogy lezuhanyozzak, elkészüljek, és a Schwartz Autónál legyek.

Szerencsére a közelben van.

Feltápászkodom a székemből, és elindulok a vendégfürdőszobába, mivel az enyémnek még mindig a felújítása közepén tartok. Az egyetlen panaszom eddig a lakóhajón éléssel kapcsolatban az, hogy a fürdőszoba kurva kicsi, különösen az én termetemhez képest.

Megnyitom a vizet, és levetkőzök, amíg várom, hogy felmelegedjen. Amikor már elviselhető hőmérsékletű, a víz alá lépek, és felsóhajtok, ahogy a víz végigfolyik a fájó izmaimon.

Miután túl sokáig dolgoztam, egész éjjel forgolódtam, és képtelen voltam megnyugodni. Nem csak egy dolog tartott ébren, hanem a gondolataim ugráltak Theáról apámra, majd vissza Theára, és a felújításokra, amiket még el kell végeznem... és vissza Theára, mert úgy tűnik, nem tudtam kiverni a fejemből.

Az alváshiány nem akadályozott meg abban, hogy a szokásos korai órában felkeljek, és elinduljak a tengerpartra. Alvás ide vagy oda, semmiképp sem hagynám ki, hogy napfelkelte előtt kint legyek, és lássam, ahogy a nap felkel a vízen.

Majdnem egy órán keresztül lovagoltam a hullámokon, mielőtt szünetet tartottam. Amint a strand kezdett megtelni turistákkal, visszatértem ide, és belevetettem magam a felújításba, mielőtt a nyári napsütés túl sok lett volna.

Pokolian fáradtan lefeküdtem aludni. Amint elaludtam, anyám hívása ébresztett fel... harmadszorra keresett ezen a héten.

Ezután szinte lehetetlen volt elaludni.

Kimerültem, de abban a pillanatban, amikor Thea neve felbukkant a telefonomon, tudtam, hogy nem tudok nemet mondani, bármit is akar.

Egyszerűen túlságosan is érdekel.

Lehet, hogy a múltkor beleegyezett, hogy őszinte legyen velem, de ez nem akadályozta meg abban, hogy az első adandó alkalommal elmeneküljön. Öt percbe telt, mire talált egy ürügyet, hogy elmenjen, és azóta nem láttam.

Biztosra vettem, hogy még néhány napba telik, mire újra hallok felőle, olyan gyorsan elmenekült, de azt hiszem, nem kellene meglepődnöm azon, hogy pont az ellenkezőjét teszi annak, amire számítottam. Úgy tűnik, ez a szokása.

Gyorsan megmosom a hajamat és a testemet, majd kilépek a zuhany alól. Magam köré tekerek egy törölközőt, és elindulok a hálószobám felé.

– Ó!

Megpördülök a váratlan látogató felé, szorosan magamhoz szorítva a törölközőmet, de készen arra, hogy eldobjam és megvédjem magam, ha kell, mert senki sem akar egy meztelen emberrel harcolni, akinek a farka a levegőben leng.

Amikor meglátom, ki az, megnyugszom. – Mi a fenét keresel itt?

– Én... kopogtam, és párszor kiabáltam a neved, de nem hallottam választ. Az ajtó nyitva volt, úgyhogy én csak… – Felemeli a vállát.

– Betörtél? – Megvonom a szemöldököm.

– Gyakorlatilag nem volt betörés. Csak besétáltam.

– Szóval birtokháborítást követsz el.

– Ha így akarod nevezni, akkor igen. – A lány ajkai megrándulnak.

– Azt hittem, a műhelyben találkozunk, Thea.

A füle mögé tűri a haját, egyik kezét hosszú fekete szoknyája zsebébe dugja. Világosszürke pólóján az áll: Ez borzalmas ötlet... hánykor? Ez illik hozzá, tekintve a megállapodásunkat.

– Ez volt a terv, amíg Jonas fel nem hívott, hogy a hülye segge eltévesztette az időt. Tíz perc múlva indulnunk kell. Próbáltam telefonálni – magyarázza.

– Éppen zuhanyoztam.

Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a tekintete végigpásztázza félig fedett testemet. Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a fogai az alsó ajkába mélyednek, és a szemében lévő kéjvágy sem.

A farkam dagadni kezd, ahogy a tekintete egyre lejjebb és lejjebb... és még lejjebb vándorol.

– Tetszik, amit látsz?

A szemei az enyémre pattannak, egy cseppnyi zavar vagy szégyen sincs bennük. – Nemnem tetszik, amit látok.

Már megint meglepett engem.

– Mennyi?

– Szabvány vagy metrikus?

Felhorkant. – Úgy értettem, mennyi idő alatt készülsz el?

– Hát persze. – Vigyorgok. – Adj öt percet.

Berohanok a hálószobámba, felhúzok egy farmert és egy hozzá illő rövid ujjú, sima fekete, V-nyakú pólót. Megnézem magam a tükörben. Nincs időm borotválkozni, így az öt órás borostámnak meg kell felelnie. Ujjaimmal végig simítok még nedves hajamon, hátratűröm, megjegyezve, hogy vágatni kell. Sapkát veszek.

Mikor már annyira jó vagyok, amennyire csak lehet, a fejemre húzom a kedvenc sapkámat, felkapom a zoknimat, és elindulok vissza a nagyterembe.

– Négy negyvenkettő – jelenti be Thea, amikor kilépek.

– Te mérted az időt? – kérdezem, miközben leülök az asztalhoz, ahol a cipőmet hagytam, és elkezdem felhúzni a zoknimat.

– Vagy ez, vagy a körbe szaglászás.

Rápillantok, ahogy a hűtőm tartalmát kutatja. – Úgy tűnik, mindkettőt sikerült megvalósítanod.

– Mit? – kérdezi, és felkapja a hűtőmben lévő kevés édesség egyikét: pudingot. – Éppen nassolni akartam.

– Betörés, birtokháborítás és lopás... ma este aztán jól megy a sorod.

Nem érdekel, hogy ellopja a kajámat. Ha valamit, akkor azt szeretem, hogy elég jól érzi magát mellettem ahhoz, hogy csak úgy kiszolgálja magát.

Lehúzza a fóliafedelet a pohárról, lenyalja a ráragadt pudingot, mielőtt a szemetesbe dobja.

– Most már randizunk. Ami a tiéd, az az enyém is.

– Biztos vagyok benne, hogy ez a házasság szabálya, nem a randizásé.

– Randizás, házasság – ugyanaz.

Nevetek. – Közel sem. – A kezében lévő édesség felé mutatok. – Kell egy kanál?

– Nem. Meg tudom enni így is, útban a kocsi felé. Készen állsz?

Felhúzom a másik cipőmet is a lábamra, és felállok. – Egy ilyen szabályszegővel töltött estére, nem vagyok benne olyan biztos.

– Ugyan már. Megígérem, hogy ma este nem szegek meg több szabályt.

– Egyetlen egyet sem?

Felemeli a kezét, és vulkáni tisztelgést mutat. – Cserkészbecsszó.

– Ugye tudod, hogy ez nem ezt jelenti?

– Igen, de sosem emlékszem, hogy a cserkészbecsszó két vagy három ujj, úgyhogy csak azt csinálom, amit mindenki ismer.

– Én… nem tudok erre mit mondani.

– Nem te vagy az első, aki ezt mondja nekem. – Kacsint egyet. – Menjünk. Nem én vagyok az egyetlen Schwartz, aki ragaszkodik a pontossághoz.

– Csak utánad. – Intek neki, hogy menjen ki az ajtón.

Ahogy bezárom, azt mondja: – Ó, jó ötlet. Úgy hallottam, hogy vannak itt emberek, akik csak úgy véletlenszerűen besétálnak mások hajójára.

– Én is hallottam ezt a pletykát. A gyanúsított körülbelül 180 centi magas, cuki és iszonyúan pimasz.

– Szóval azt mondod, hogy szerinted cuki vagyok?

– Nem nem tetszik, amit látok.

Elvigyorodik. – Gyerünk. A parkolóban állok.

A dokkokon felfelé haladunk a parkolóig, és kétszer is majdnem megbotlok, amikor látom, ahogy nyalogatja a pudingot a pohárból.

– Biztos, hogy nem akarod, hogy vezessek? – ajánlom fel, amikor az aszfaltra érünk, és mindenféle figyelemelterelést keresek, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy újra belemártja a nyelvét a pohárba.

Talán ha elterelem a figyelmét, nem veszi észre a megkeményedő farkamat.

– Mit vezetsz? – kérdezi, belemártja az ujját a pohárba, és végigcsúsztatja az oldalán, hogy mindent kiszedjen belőle, amit csak tud. – Remélem, nem valami béna járgányt.

A szájába dugja az ujját, és tisztára szopogatja, mielőtt még a többit is megenné.

Igen, most már kizárt, hogy ne vegye észre a farkamat.

Lenyelem a hirtelen gombócot a torkomban, és a régi, ütött-kopott teherautóm felé mutatok. – Ez az.

– Egy veszélyes Ranger? És még csak nem is V6-os? – húzza a száját erre. – Ja, ez béna.

Szerencsémre megeszi a maradék pudingot, és az üres edényt a közeli szemetesbe dobja.

– Hé, az a régi vacak még mindig pöfög. Adj neki egy esélyt.

Miután apám börtönbe került, a pénzszűkében voltunk. Nem hittem, hogy valaha is lesz saját autóm, amit vezethetek, de spóroltam és spóroltam, és egy kis segítséggel az öregembertől, aki eladta, a tizenhetedik születésnapomon megvettem.Azóta is a remények és az álmok tartják össze, és bár most már biztosan megengedhetem magamnak, nem tudom rávenni magam a cserére.

– Ó, ezért kap esélyt, de semmi másért nem.

– Ez manuális váltós – ellenkezem.

– Oké, oké. – Elismerően bólogat. – Pontokat kap azért, mert ez nem egy automata-tragika.

– Akkor gondolom, te vezetsz?

– Igen, mert a kocsim király.

– Melyik az? – kérdezem, a parkolót fürkészve.

– Találd ki! – mondja.

Abban a pillanatban pontosan tudom, hogy melyik autóról van szó, amikor meglátom. Ugyanaz, amelyikről azt hittem, hogy a műhelyben láttam letakarva.

És a fenébe is, de izgatott vagyok, hogy beülhetek.

– Ó, ez könnyű – mondom. – Ennek kell lennie. – Egy aranyszínű kisbusz felé mutatok. – Igaz?

Rám mered. – Tudom, hogy csak szórakozol velem, de hogy merészeled.

Nevetve a hátára teszem a kezem, és a kocsi felé vezetem, amiről tudom, hogy az övé.

– Ez sokkal jobb tipp – mondja, ahogy közeledünk a járművéhez. – Egy 1968-as Mustang GT Fastback. Ez egy három...

– Háromszázkilencvenes V8-as, négysebességes kézi váltós, 325 lóerővel. – Megnézem a fantasztikus karosszériát, átnézve az összes részletet, ami ennek a szépségnek a helyreállításába került. – Tiszta San Francisco-i zsaru, egészen a békatutaj színű festésig.

A szín passzol a nagy szeméhez, amely engem bámul.

– Mi van? – kérdezem. – Valamit eltévesztettem?

– Nem. Csak azt kívánom, bárcsak bugyit vettem volna fel, hogy hozzád vághassam.

Meg sem próbálom leplezni a vigyoromat. – Nincs rajtad bugyi, Thea?

– Ezt nem mondom meg neked.

De a vigyora mindent elárul.

Nem mindent.

– Én vezethetek, ugye? – kérdezem.

Gúnyos nevetést hallat. – A pokolba is, dehogy. – Az utasoldalra mutatva azt mondja: – Csak ott ülhetsz. Szállj be.

Bemászunk, és Thea elfordítja a kulcsot a gyújtásban. A kocsi életre kel, dübörög alattunk. Magabiztosan kikormányozza az autót a parkolóból, és elindul az úti célunk felé.

– Honnan tudsz ennyit az autóról? – kérdezi, amint úton vagyunk.

– Apám nagy Steve McQueen rajongó volt. Az összes filmjét többször láttam, köztük a San Francisco-i zsarut is.

Látom, ahogy a kerekek forognak a fejében, miközben elrakja ezt az információt.

Szerencsére nem erőlteti, tiszteletben tartva a korábbi kérésemet, hogy a családom ne kerüljön szóba.

Csendben maradunk, miközben tovább navigál a szigetről az autópályára. Figyelem, ahogy könnyedén kormányozza a kocsit, simán és precízen vált.

Pokolian szexi.

Veszélyesen szexi.

Azt mondtuk, hogy nem nyúlunk egymáshoz, de nézni őt egy 325 lóerős jármű volánja mögött, miután azt mondta, hogy nem visel semmit a bűnösen szexi szoknyája alatt? Igen, nyugodtan mondhatom, hogy csak arra tudok gondolni, hogy megérintsem, hogy végigsimítsam a kezeimet az idomain... hagyom, hogy az ujjaim a hajával játsszanak... magamhoz szorítom, miközben tesztelem, hogy az ajkai olyan puhák-e, mint amilyennek látszanak…

Nem bánnék egy kis veszélytTheával.

Egyáltalán nem.

– Szereted az autókat általában? – kérdezi Thea.

– Valószínűleg egy kicsit többet tudok, mint az átlagember.– Oldalról rám néz.– Vagy nő– javítom ki –, de közel sem beszélek olyan folyékonyan autós nyelven, mint te. Nem tudok szétszedni és újraépíteni egy motort vagy ilyesmi.

– Én igen! – mondja, és szélesen elmosolyodik. Imádom, hogy ilyen büszke arra, amit csinál.

– Nehéz? – kérdezem. – Női szerelőnek lenni?

– Ha arra gondolsz, hogy nehéz-e egy férfiak által dominált iparágban dolgozni, ahol folyamatosan bizonyítanom kell mindenkinek újra és újra minden egyes nap, és állandóan úgy utasítanak el, mintha senki sem lenne fontos, akkor igen.

Összerezzenek. – Utálom, hogy én is ilyen ember voltam.

– Áh. – Megvonja a vállát. – Mindegy. Vannak emberek, akik sokkal több nehézséggel néznek szembe, mint én. Nagyobb léptékben az én panaszaim jelentéktelenek.

– De jogosak – vágok közbe.

Apró mosoly formálódik az ajkán. – De jogosak. – Kanyarodik, kikerül egy kátyút, különösen óvatos a szépséggel. – A legnehezebbek a kapcsolatok. Mivel a szenvedélyemet elsősorban haveros dolognak tekintik – forgatja a szemét – bármit is jelentsen ez, nehéz olyan pasikat találni, akiket nem félemlít meg, hogy többet tudok az autókról, mint ők.

– Az exed is ilyen volt?

– Először nem. Nem volt vele semmi gond, a tudásomat arra használta, hogy lenyűgözze a haverjait. Aztán... kicsit féltékeny lett. Mindig próbált kijavítani, és lekicsinyelt az emberek előtt. Elkezdett gúnyolódni a munkásember mivoltomon. – Sóhajt egyet. – Jó lenne találni egy olyan pasit, akit nem érdekel.

– Én leszarom.

Rám vigyorog. – Randizni akarsz velem, Sullivan?

– Úgy értem, technikailag randizom veled.

– Nem. Szerződés szerint randizol velem. Gyakorlatilag nem.

Nevetek. – Oké.

– És veled mi van? Hogy lehetsz még mindig szingli?

– Arra célzol, hogy jó fogás vagyok?

– Kérlek. Tudod, hogy nem nézel ki rosszul. Mrs. Harkle mesélte, hogy a kikötőben minden hölgy elájul tőled.

– Mrs. Harkle egy kéjenc vén denevér.

– Ebben nem tévedsz – nevet. – De ő a kedvencem. Ő olyan... ő, tudod? Mindig bocsánatkérés nélkül kimondja, amit gondol.– Vágyakozva mosolyog. – Én is ilyen szeretnék lenni.

– Te is a magad módján különleges vagy, az biztos.

– Tudod, anyukám szokta ezt mondani nekem. Azt hittem, valami nagyszerűt jelent, amíg rá nem döbbentem, hogy biztosan nem. Kiderült, hogy különlegesnek lenni néhány embernek túl sok.

Ráncolom a homlokom. – Ezért dobott téged az exed?

– Igen – suttogja. – Ezért mászott be egy másik nő ágyába is.

A vállai megereszkednek, az egész viselkedése megváltozik. Még az önbizalmából is veszít valamennyit, a lámpánál elindul, és majdnem kimarad egy sebességfokozat.

A reakciója miatt összeszorítom a fogaimat, és egyre erősebb a késztetés, hogy pofon vágjam a faszt.

Már a Slice-ban történt rövid találkozásunkból tudtam, hogy nem kedvelem az exét. Könnyű volt kiolvasni belőle: pöcs, rideg, azt hiszi, hogy mindenkinél jobb – különösen Theánál.

Ami egy rakás istenverte baromság, ha engem kérdezel.

Ő okos, szellemes, és kibaszottul energikus.

Nem kell őt jól ismernem ahhoz, hogy tudjam, még a legrosszabb napjain sem jobb nála az exe.

– Ő egy kibaszott hülye seggfej! – dühöngök. – Totál istenverte köcsög.

Kuncog. – Ez már a második alkalom, hogy köcsögnek nevezted, miközben nem is ismered. Úgy értem, nem tévedsz, de akkor is imádom.

– Mondtam már, hogy tudok olvasni az emberekben.

– Hogyan?

– Nem tudom – mondom. – Csak érzem ezeket a vibrációkat. Ezeket az... érzéseket. Általában egy percen belül tudok olvasni valakiben, miután találkoztam vele. Ismered Fostert és Wrent, ugye?

– Igen.

– Hát, valahogy tudtam, hogy együtt fognak kikötni. – Egy pillantást vet rám, könyörögve, hogy fejtsem ki bővebben. – Ne kérdezd, honnan tudtam, csak tudtam. Úgy éreztem...jónak tűntek együtt.

Úgy néz rám, mintha még mindig nem hinne nekem.

Sóhajtok. – Azt kérdezted, miért vagyok még mindig szingli, ugye? Az intuícióm miatt van ez a dolog. Ez tart vissza attól, hogy túl közel kerüljek az emberekhez. Vannak ezek a megérzéseim, amik eddig még nem bizonyultak tévesnek. Eddig még soha nem éreztem, hogy egy kapcsolat is jó lenne. Mindig volt ez a gyötrő érzés, hogy Ez nem az. Foster és Wren esetében ez nem volt meg.

– Hmm. Ez... rendben van. Kicsit furcsa, de rendben van. Hiszem, hogy az intuíció létező dolog, és néhány ember erősebben érzi, mint mások, úgyhogy én ezzel együtt tudok élni. – Végigfuttatja a nyelvét az ajkán. – És velem mi lesz? Milyen érzéseket keltek benned?

– Semmilyet.

Az alsó ajkát rágja, próbálja kitalálni, mit érez a válaszomtól. A szemei folyton köztem és az út között kalandoznak.

Számít neki a véleményem, és ez jobban tetszik, mint kellene.

– Nincs miért idegeskedned – mondom neki.

– Könnyű neked ezt mondani. Nem most hallottad, hogy olyan bonyolult vagy, hogy nem tud olvasni benned valami fura dzsudzsukkal rendelkező csávó.

Nevetek, mert pontosan úgy beszél, mint Winston.

– Nem hiszem, hogy rossz dolog, hogy nem tudok olvasni benned.

Kezdem azt hinni, hogy talán jó dolog.

Nagyon is jó dolog.

Kedvelem Theát, és minél több időt töltök vele, annál inkább érzem.

Újra az alsó ajkát rágcsálja. – Remélem, igazad van, Sully.