15.-16. Fejezet

 

 

 

 

TIZENÖTÖDIK SZELET

THEA

 

 

Fordította: Red Ruby

 

UGRANI FOGUNK.

Sully szavai egész héten egymást ismételgették a fejemben, miközben újra és újra... és újra... és újra ugrottunk.

Ez csak szex. Az estéink már azelőtt is egymásba fonódtak, mielőtt megszegtük a szabályokat, de most már csak egy kicsit vízszintesebben töltjük őket.

Akárhogy is próbálok, nem tudok nem arra gondolni, hogy mindez mit jelent azt követően, hateljesítette álpasi kötelezettségeit.

Olyan könnyű, olyan természetes együtt lenni. Miért olyan érzés, mintha ő lenne minden, ami hiányzik nekem, főleg, ha nem is kellett volna jelentenie semmit?

Az agyam annyira lefoglalja a megfoghatatlan válaszok keresése, hogy szart se tudok aludni. Emiatt ma reggel életemben először elkéstem a munkából, ami különösen szánalmas, mert közvetlenül a bolt mellett lakom.

Próbálok nem rögeszmésen ezen pörögni, de a gondolataim nem hagynak nyugodni.

Mert mi van, ha ez tényleg jelent valamit? És ami még rosszabb, mi van, ha semmit sem jelent?

A semmi könnyebb.

A valami félelmetes... de már nem hangzik olyan rosszul, mint régen.

Ennek ellenére, amíg nem tudom tisztázni a saját ellentmondásos érzéseimet, addig befogom a számat. Nincs értelme elrontani azt, ami működik, nem igaz?

– Szia – kiált le nekem Sully, amikor a hajója fedélzetére lépek. – Milyen volt a munka?

– Sűrű– mondom neki, kihagyva a késésemet. – Édességre van szükségem. És talán egy italra.

– Édességet tudok adni. Feltankoltam pudingból, mivel valaki megette az összeset, de a sörrel szarban vagy. Most ittam meg az utolsót.

Körbejárom a hajót, feljövök a tatra, és felmászom a lépcsőn a felső fedélzetre. Sully maga előtt kinyújtott lábakkal, hátradőlve ül egy nyugágyban, laptopjával a lábán, és egy sörrel a kezében.

– Neked is hosszú napod volt? – Megtanultam, hogy nem nagy ivó, de azért megiszik egy-két sört, ha stresszes napja volt.

Megszorítja a tarkóját, majd megigazítja a fején a baseballsapkáját, ahogy már milliószor tette korábban. – Csak készen állok arra, hogy befejezzem a felújítást. Azt hittem, mostanra már rendben lesz, de úgy érzem, még mindig annyi megcsinálni való apróság van, ami felhalmozódik.

– Mi tart vissza?

– Nos, először is – mondja – egy kicsit elterelődött a figyelmem.

Meg sem próbálom leplezni büszke vigyoromat. – Ez lehet, hogy az én hibám.

Becsukja a laptopját, és leteszi a mellette felállított asztalra. Korábban azt mondta nekem, hogy elég szerencsés ahhoz, hogy maga szabja meg a munkaidejét, és azt hiszem, ma inkább fuldoklik a kódolásban, minthogy a hajón kalapáljon. Vagy talán a tegnap esti lógását próbálja bepótolni.

Megint csak az én hibám.

Sully előredől, és felém nyúl, a lábai közé húz, a keze a combom hátulját fogja, mintha nem tudna nem hozzám érni.

– Ne kérj bocsánatot.

– Ó, nem kérek – incselkedem, miközben feljebb csúsztatja a kezét, a laza, halványrózsaszín rövidnadrágom szegélye alá csúsztatja őket, a bugyim mellett.

A felső fedélzeten vagyunk, és bár a dokk nem éppen nyüzsgő, de nem is vagyunk egyedül. Meg kellene mondanom neki, hogy hagyja abba, el kellene tolnom magamtól.

De már túlságosan rabja lettem a keze érzésének, hogy ezt tegyem.

– Éhes vagy? – kérdezi, miközben megmasszírozza az farpofáimat.

– Tudnék enni – lehetőleg valami édeset.

Farkasvigyorral néz fel rám. – Én is.

Határozottan nem az ételről beszél.

– Sully...

– Mi az? – kérdezi ártatlanul. – Csak arra gondoltam, hogy most nagyon jól esne egy kis desszertpizza. Mit szólsz hozzá? Desszert vacsorára?

Most már tényleg ellököm magam tőle, izgatottan várom, hogy mit javasol. – Már a desszertnél megfogtál.

Nevet, és feláll. Átkarol, és vigyorogva magához ránt.

– Szia – mondja halkan.

– Szia– mondom vissza, miközben kifújom a levegőt.

Aztán a száját az enyémhez szorítja, és olyan gyengéden és könnyedén csókol meg, mintha már évek óta csinálná.

– Akarod kihagyni azt a részt, amikor úgy teszünk, mintha a motoron dolgoznánk, és a végén csak beszélgetünk vagy dugunk, és elmegyünk vacsorázni a Slice-ba?

Nevetek, mert igaza van; mostanában ez lett a rutinunk. Épp, amikor már majdnem végeztem a javítással, akkor váratlan probléma adódott a motorban, és várnom kell egy alkatrészre, de még mindig minden nap megjelenek. Mindketten tudjuk, hogy miért… miatta.

Általában mindössze egy óra telik el, mire Sully ágyában találom magam.

Nem mintha panaszkodnék, csak úgy érzem, hogy be kell tartanom az alku rám eső részét.

– Amíg vacsora után újra visszatérhetünk a dugás részre, addig igen.

– Tetszik, ahogy gondolkodsz. Hadd öltözzek át ezekből a ruhákból, és máris indulhatunk.

– Jól hangzik.

Lemegyünk a kabinba, és Sully rekordidő alatt átöltözik. Amikor kipattan a szobájából, teljesen új embernek tűnik a fenekét ölelő farmerben és egy sötétszürke-fekete baseball-stílusú pólóban.

– Mi van? – kérdezi, miközben a tekintetem végigpásztázza a testét, és megcsodálom, ahogy minden a finoman kidolgozott testéhez tapad.

– Egy másodperc töredékéig azon gondolkodtam, hogy visszautasítom a desszert pizzát, és inkább itthon maradjak, és hagyom, hogy megdézsmálj– vonom meg a vállam.

A szeme felcsillan, és az orrlyukai kitágulnak a felvetésre.

Neki is tetszik az ötlet, és nem hibáztathatom érte.

A szex Sullyval... nos, sosem gondoltam volna, hogy a szex ilyen jó lehet. Úgy tűnik, nem tudok betelni vele, és ő sem velem.

A legegyszerűbb érintésekkel is meg tud izzasztani, és ahogyan parancsol nekem... bassza meg. Nem gondoltam, hogy bejön, ha parancsolgatnak nekem, de amikor ő csinálja? Megvadít.

– Menjünk, mielőtt meggondolom magam.

– Ezt most fenyegetésnek szántad?

– Thea... – lehunyja a szemét, és úgy mondja ki a nevemet, mintha átok lenne.

– Rendben, rendben. Előbb a táplálék, később hagyom, hogy addig dugj, amíg nem tudok egyenesen járni. Kisujj eskü!

Megrázza a fejét. – Menj, szállj be a kocsiba, Thea!

Sully bezárja a hajót, és elindulunk a régi pickupjához. Kinyitja nekem az ajtót, én pedig bepattanok.

A négy év alatt, amíg vele voltam, Jaden egyszer sem nyitotta ki az ajtót nekem.

Őszinte leszek, korábban sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek a gesztusnak, és nem értettem, miért őrülnek meg érte a nők, de most, hogy megtapasztaltam, már értem a vonzerejét. A maga visszafogott módján édes, és van benne valami, amitől megdobban a szívem. Tetszik, hogy Sully engem helyez előtérbe, mintha számítanék neki.

Ne keverd össze a dolgokat, Thea. Sully az álpasid. Csak azért, mert lefekszetek egymással, az még nem jelenti azt, hogy számítasz.

– Jól vagy? – kérdezi, amikor már majdnem a Slice-nál vagyunk. – Összevonod a szemöldököd, mintha erősen koncentrálnál.

– Huh? Nem.– Megköszörülöm a torkomat. – Úgy értem, igen. Jól vagyok. Sajnálom, csak fáradt vagyok a mai naptól.

Ez nem egészen hazugság. A mai nap pokolian fárasztó volt, de azt hiszem, végre kezdenek rendeződni a dolgok a boltban. A turistaszezon véget ér, a gyerekek hamarosan visszamennek az iskolába, úgyhogy már majdnem tiszta a levegő. Látom, hogy az alagút vége egyre közelebb és közelebb kerül.

– Ugye tudod, hogy nem kell többé a hajón „dolgoznod”? Csak az az egy alkatrész kell ahhoz, hogy újra működőképes legyen, és mindketten tudjuk, hogy azt meg tudom oldani.

– Ilyen hamar meg akarsz szabadulni tőlem?

– Egyáltalán nem. – Megvakargatja az állát. – Kezdem azt hinni, hogy talán soha nem foglak megunni.

Az utolsó részt csak mormogja, de én tisztán és hangosan hallom.

Ta-dammTa-dammTa-damm.

Már megint elszállt a szívem.

Bekormányozza a teherautót a Slice parkolójába, keres egy helyet, és leállítja a motort.

– Készen állsz egy kis kajára?

Rávigyorgok, és bólintok, aztán kimászunk a kocsiból, és bemegyünk.

Zsúfolt a hely, de ezen nem kellene meglepődnöm. A Slice a sziget egyik legmenőbb helye, és mivel még a turistaszezonban vagyunk, és az emberek néha csak azért özönlenek a városba, hogy megkóstolják Simon pizzáját, ez várható volt.

– Hé! Itt vannak a szerelmes tubicák!– Ha már a tulajdonosnál tartunk... – Múlt hétvégén kihagytad a reggelit – mondja Sullynak.

Sully felsóhajt. – Hidd el, tudom. A srácok nem fogják be a pofájukat a csoportos csevegésünkben. Két üzenetre vagyok attól, hogy mindet letiltsam… különösen a szarházi fiadat.

– Ő egy fenyegetés, de ezért nem vállalok felelősséget. Ő egy sajátos seggfej.

Nevetek, mert nem téved. Emlékszem, hogy Winston mekkora bajkeverő volt az iskolában. Ha éppen nem kezdeményezett verekedést, akkor befejezte valaki másnak.

– Kifogytunk a boxokból, de van pár szabad szék a bárpultnál, ha akarjátok. Amint bevittem ezt a rendelést, jövök az italrendelésetekért.

Az évek során mindig is az volt az egyik kedvencem, amikor ide jártam, hogy Simon mennyire aktív. Nem bújik el egész este a konyhában vagy az irodájában. Az idejét azzal tölti, hogy személyesen segít a vendégeknek, és ezt a mi kis városunk nagyon értékeli.

Sullyval átmegyünk a pizzéria másik felébe, és elfoglaljuk az utolsó két szabad széket.

Felkapok egy étlapot a forgatható állványról, és rögtön a desszertpizzáknál lapozom fel, mert Sullynak köszönhetően az oldal az agyamba égett.

Eddig olyan jól ment, hogy úgy tettem, mintha nem is léteznének, de most, hogy már ettem egyet, egy életre tönkrementem.

– Mire gondolsz ma este? Akarod megint a Krémes Édes Mámort? Vagy valami újat akarsz kipróbálni?

– Az az Olvasztott Mentás-csokoládé bomba jól nézett ki a múltkor. Azt hiszem, azt kérem. Te mit kérsz?

– Nem osztozunk?

Rápislogok. – Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz.

– Én... viccelek?

– Ez furcsán kérdésszerűen hangzik.

– Csak azért, mert félek őszintén válaszolni neked. Nagyon komolyan veszed az édességeket.

– Akkor tudnod kell, hogy egyáltalán nem áll szándékomban osztozkodni.

– Csak nagy méretben kapható.

–Amit mondtam, megmondtam, Sully.

Összeszorítja az ajkait, és bólint. – Rendben. Neked egy Olvasztott Mentás-csokoládé, Nekem pedig egy Rengő Sajttorta.

– Olyan átkozottul röhejes neveket talál ki.

– Azt is mondhatnánk, hogy– hajol hozzám – sajtosak.

– Ne már! – mondja Simon, és megjelenik a bárpult túloldalán. – Ez vicces volt. Még csak nem is nevetsz rajta?

– Ó, fogok rajta nevetni, semmi gond.

– Ünneprontó. Mit hozhatok nektek?

Leadjuk a rendelésünket, és Simon megígéri, hogy mindjárt visszajön az italainkkal.

– Szóval a mai nap stresszes volt, mi? Gondolom, még nem találtál helyettesítő technikust a műhelybe? – kérdezi Sully, amint kettesben maradunk.

A kérdése váratlanul ért. Önkéntelenül megemlítettem, hogy új technikust kell felvennünk, és interjúkat tartunk, de nem gondoltam, hogy nagyon odafigyel, nemhogy később eszébe jutna.

– Mi van? – kérdezi, amikor nem válaszolok, felfogva a döbbenetemet. – Még ha nem is úgy tűnik, hogy hallgatlak, akkor is figyelek. Hát nem ezt tenné egy jó pasi?

Igen, de te nem vagy a pasim... ugye?

– Igaz. – Kényszerítem magam, hogy elmosolyodjak, és ha az ajkai enyhe lefelé húzódása jelzi, ő is észreveszi ezt. – Még nem húztam meg a ravaszt, de lehet, hogy találtam egy jó jelöltet. Még középiskolás, így csak részmunkaidőben tudnánk használni, de így is több kéz lesz a fedélzeten, és szükségünk van mindenre, amit csak kaphatunk.

– Mindig ilyen elfoglaltak vagytok?

– Régebben csak a turistaszezonban volt igazán nagy a forgalom, de mióta a szomszédos városban lévő műhely tulajdonosa két éve nyugdíjba ment, mi kapjuk az összes üzletét. Ezért nyitottuk meg végül a második helyet. Csak nőttünk együtt a város növekedésével. Már néhány éve itt élsz, így látod, hogy ez milyen sok.

– Nagyon is. Legalább két új kertvárost építettek, mióta ideköltöztem. A nagyvárosiaknak ez nem tűnik soknak, de errefelé minden új arc feltűnik.

– Igen! Valószínűleg ezért nem vettelek észre téged eddig.

– Azt mondod, hogy nincs rajtam semmi különleges látnivaló?

Ó, Sullivan Scott, te több, mint valami különleges vagy. – Eh, rendben vagy. De attól még a szart is kikefélem belőled.

– Tényleg, Althea? Végignéztem, ahogy felnősz, szóval ez legalább olyan rossz, mintha a lányomat hallanám a szexuális életéről beszélni. Most mennem kell forró zsírt önteni a fülembe, és úgy tenni, mintha nem hallottam volna semmit. – Simon megrázza a fejét, leteszi az italainkat, majd elsiet, miközben arról motyog, hogy vakációra van szüksége.

– Althea, mi?– Sully felvonja a szemöldökét, kíváncsian ettől az új információtól.

– Uhh – nyögöm. – Sajnos.

– Mi a baj az Altheával? Szerintem aranyos.

– Olyan... öregnek hangzik, és egyszerűen nem én vagyok.

– Nem is tudom, szerintem elég egyedi, és te egy egyedi ember vagy.

– Ez az anyuci-duma a bonyolultra.

– Anyuci-duma?

– Igen, mint amikor gyerekkorodban valami fene ronda képet rajzolsz, és anyád azt mondja, hogy te leszel a következő Picasso.

– Picasso nem volt olyan nagyszerű– mondja.

– Tudod, hogy értem.

– Azt hiszem. – Belekortyol a vizébe. – Szerintem baromságokat beszélsz, de mindegy.

Megforgatom a szemem. – Annyira idegesítő vagy.

– Idegesítő, vagy igaz?

– Idegesítő, de szép segged van, szóval elnézem.

– Kezdem azt hinni, hogy csak a testem miatt akarsz engem, Althea.

Elvicsorodom. – És én kezdem azt hinni, hogy soha többé nem akarod megérinteni a testemet.

– Szexszel fenyegetsz?

– Nem. Én szextelenséggelfenyegetlek.

– Majd később emlékeztetlek, amikor könyörögni fogsz, hogy faljam...

Az ujjamat az ajkához nyomom. – Be ne merd fejezni ezt a mondatot! Nyilvános helyen vagyunk.

Mivelhogy egy ingerkedő, kidugja a nyelvét, és végigsöpör vele az ujjamon.

Mivelhogy egy idióta vagyok, nem mozdulok azonnal arrébb.

Fészkelődöm a székemben, felidézve, milyen érzés a nyelve a lábam között.

– Még mindig kitartasz, Thea?

Bassza meg, nem. – Igen.

Kuncog. – Lehet, hogy ezt mondja a szád, de a tested másképp nyilatkozik. – Előre nyomul, nem szakítva meg a szemkontaktust. – Látom a mellbimbóidat a ruhádon keresztül.

– Hideg van itt – érvelek, bár mindketten tudjuk, hogy ez baromság. A Slice-ben sosincs hideg, túl sok test van itt összezsúfolva ahhoz, hogy hideg legyen.

– Úgy érzem, mintha megzavarnék itt valamit.

Elhúzódunk egymástól, Sully olyan könnyedén fordul Simon felé, mintha mindez nem hatna rá.

Bunkó.

Újratölti Sully poharát. – A pizzátok körülbelül öt perc múlva itt lesz. Próbáljátok meg addig nem szétmarcangolni egymást.

– Abban mi a móka?

– Igen, Simon, mi abban a móka?

Kemény tekintettel néz Sullyra. – Az okostojás szája kezd hatással lenni rád? Régebben te voltál a csendes. Akkor jobban kedveltelek.

Sully morranva felnevet, miközben Simon elsétál.

– Ha! Tudtam, hogy igazam volt azzal, hogy téged gondoltalak a csendesnek.

– Ne felejtsd el, hogy te is jóléleknek neveztél. – Egy apró vigyor húzódik az ajkára. – Anyukám állandóan így hív engem.

– Ti ketten közel álltok egymáshoz?

– Régebben közelebb álltunk egymáshoz. Én vagyok a legidősebb a három gyerek közül, és a dolgok eldurvultak, amikor apám börtönbe került. Csak én voltam neki a segítségére, de mióta visszajött, azóta... nehéz.

– Várj egy percet… az apád visszajött? Mint az anyukádhoz? A házatokba?

– Igen. Az anyám visszafogadta őt. – Az ujjbegyei elfehérednek attól, hogy milyen erősen markolja a kezében lévő csészét, és aggódom, hogy ha még erősebben szorítja, el fog törni.

Fáj a szívem érte. Nyilvánvaló, hogy szereti az anyját, de küzd azzal a döntésével, hogy kitart a férje mellett. El tudom képzelni, hogy nem könnyű ezt végignéznie.

– Ó, Sully. Én... nem tudtam. Ezért költöztél ide?

Bólint. – A part mentén haladtam lefelé, és itt telepedtem le, miután egy éjszaka megpróbáltam megküzdeni Winstonnal. Utána befogadott, és azóta itt vagyok.

– Úgy találkoztál Winstonnal, hogy megpróbáltál harcolni ellene?

Sully elvigyorodik. – Igen. A Gullyban voltam, és lehet, hogy egy kicsit sokat ittam. Valami köcsög ott nyomult egy lányra, aki egyáltalán nem volt rá kíváncsi. Nem hagyta abba, így Winston közbelépett, hogy segítsen, a fickó Winston felé lendített, én pedig részegen belekeveredtem, és a rossz fickót ütöttem meg. Wren leütött, mert megpróbáltam megütni a bátyját. – Megfogja az állát, mintha még mindig érezné. – Winston ezután hazavitt, a többi pedig már történelem.

Szent szar...

A szívverésem ismét felgyorsul, és ezúttal egészen más okból.

Sully folytatja: – Kockázatos volt itt maradni, de örülök, hogy megtettem. Én... mi? Miért nézel így rám? – kérdezi, félrehajtott fejjel, engem tanulmányozva.

– Én voltam a lány.

– Mi? – Hátrébb húzódik, és ugyanolyan döbbentnek tűnik, mint amilyennek én érzem magam. – Nem, nem te voltál.

– De igen, én voltam. Jadennek találkoznia kellett volna velem egy italra, és késett. Csak később tudtam meg, hogy azért volt, mert az irodáján kúrta át magát, de igen, az én voltam. Én voltam az a lány, akit ti védtetek.

Bámul rám, elernyedt szájjal.

– Kicsit homályosak a dolgok, mert már ittam pár rövidet, mielőtt az egész lezajlott, de emlékszem, hogy egy fickó behúzott Winstonnak. Nem tudtam, hogy te voltál az. Annyira feldúlt voltam amiatt, hogy felültettek, meg az egész felfordulás miatt, hogy elindultam, amint Winston közbelépett. Kicsit szomorú vagyok, hogy lemaradtam arról, hogy Wren megütött téged.

Sully morgott. – Kibaszottul harcias.

– Úgy érzem, ez finom megfogalmazás– mondja Simon, miközben elénk teszi a pizzáinkat. – Már születése óta púp a hátamon.

– Ő a kedvenc púp a hátadon.

– Igen, az.–  Sullyra néz. – És ne merészeld elmondani Winstonnak, hogy ezt mondtam. Az utolsó leheletemig tagadni fogom. Jó étvágyat a pizzához.

Simon magunkra hagy minket az ételünkkel. A finom illatnak ellenállni képtelenül azonnal a pizzámra vetem magam.

Észreveszem, hogy Sully egyáltalán nem mozdult a sajátjáért.

– Mi a baj? – kérdezem, miközben ránézek.

A könyöke a bárpulton van, keze végigsimít a borostán, ami mindig is az állát szegélyezi. A jól megszokott baseball-sapkája hátrafelé fordítva a fején, mint mindig.

– Én... én most őszintén szólva kurvára meg vagyok döbbenve. Nem tudom elhinni, hogy te voltál az– mormolja.

– Tudom. Elég furcsa, nem igaz?

– Igen... furcsa.

– Majdnem olyan, mintha a sors akarta volna, nem?

Sully szemei megtalálják az enyémet, és a tekintet, amit vet rám, majdnem ledönt a székemről.

Annyira intenzív, annyira mélyreható.

Annyira kibaszottul nyers.

– Majdnem olyan, mintha a sors akarta volna.

 

 

 

TIZENHATODIK SZELET

SULLY

 

 

Fordította: Elorie

 

– Az hülyeség, ha ideges vagyok?

– Igen. Ismered ezeket az embereket. A fenébe is, régebb óta ismered a legtöbbjüket, mint én.

Thea a körmét piszkálja, a fogát az alsó ajkába vájja. Nincs semmi oka, hogy ideges legyen, nemcsak azért, mert mindenkit ismer, hanem azért is, mert kétségem sincs afelől, hogy legalább annyira imádni fogják, mint én.

Minden napot együtt töltöttünk, mióta engedtünk a vágyainknak, és nem gondolom, hogy a közeljövőben megunnám őt.

Tegnap vacsora után, még a flörtölésünk után sem volt még csak szex sem.

Összebújtunk.

Kurvára összebújtunk.

Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor valakivel összebújtam, nemhogy a kamu barátnőmből lett különleges barátnőmmel, vagy minek is nevezzem, mert ez kezd sokkal többnek érződni szexnél.

– Jogos – mondja Thea–, de nem igazán lógtam velük középsuli óta, és úgy tűnik, az marha régen volt. Ha esetleg nem tűnt volna fel, nincs túl sok barátom. Mondhatni csak csinálom a saját dolgom.

– Minden rendben lesz – mondom neki. – Csak tudd, hogy valószínűleg fáradt leszel az este végére.

– Ó! – Fel-le mozgatja a szemöldökét. – Ez egy ígéret a szexre?

– Nos, igen, de arra is, hogy ők mind nagyon kimerítőek. – Lebiggyeszti a száját, én meg felnevetek. – Menjünk be, mielőtt elkezdik. Mindegy, már el is kezdték.

A ház felé biccentek, ahol Winston, Foster, Wren és Porter az ablaknak nyomják az orrukat, hogy kémkedjenek Thea és utánam.

– A barátaid idióták – mondja nevetve.

– Hidd el, tudok róla.

Kikászálódunk a Mustangból, amit még mindig nem hagyott, hogy vezessek, és a kezem a derekára teszem, miközben felfelé haladunk Porter bejárati ajtajához vezető úton, élvezve a kivillanó bőr érzését a hosszú szoknyája és a felsője között. Majdhogynem meg akarom kérdezni tőle, hogy van-e rajta fehérnemű, mint amikor utoljára ebben a szoknyában láttam, de nem akarok semmi olyasmit elkezdeni, amit nem tudnék befejezni.

– Komolyan? Egy rakás idióta vagytok – szidja őket Dory, miközben kinyitja az ajtót. – Helló, srácok, gyertek be!

– Mentségemre szóljon, csak a kocsit akartam lecsekkolni – mondja Wren. – Már ismerem Theát.

– Nocsak, nocsak, nocsak – mondja Winston. – Úgy tűnik, megnyertem a fogadásunkat, hölgyeim és uraim! Thea és Sully randiznak. Fizessetek!

Porter, Foster és Wrenmind morogva veszik elő a pénzt a zsebükből, és csúsztatják Winston várakozó kezébe.

– És én ki is veszem a részem most – nyújtja ki a kezét Thea.

Winston fülig érő vigyorral csapja a pénzt a kezébe, mert ettől még megnyerte a fogadást.

– Köszi, hogy belerondíthattam a dolgaidba – mondja Thea, ahogy bemegyünk.

– Kérlek! Nem rondítottál bele. Ahogy látod, Winston szánalmas színészi játékából, mi mind tudtuk, hogy fel fogsz bukkanni. Dory vagyok amúgy. Annyi csodás dolgot hallottam már rólad!

– Ő az én idiótám – mutat Porterre.

– Szia! És hallgat erre a megjegyzésre! – mondja Foster, és Porter erre karon üti őt.

– Foster, te is ugyanolyan rossz vagy. Nem tudom, hogy Wren hogy bír téged elviselni – forgatja Dory a szemét.

– Azért van ez, mert nagy a…

– Kinyírlak! – figyelmezteti Winston, mielőtt Foster be tudná fejezni azt, amiben biztos vagyok, felnőtt besorolású mondat lenne. Részben úgy gondolom, csak azért mondta, hogy felpaprikázza Winstont, de részben el is hiszem, hogy ennyire hülye.

– Kérlek, elbírok veled! – gúnyolódik Foster.

– Ne már megint! – morog Porter. Átfurakodik mellettük, hogy elérjen engem és Theát. – Szia, Porter vagyok. Nem hiszem, hogy hivatalosan találkoztunk volna már.

– A milliárdos, igaz?

– Ezt beszélik rólam az utcán? – vigyorog.

– Néhányan. Mások azt pletykálják, hogy te vagy Bruce Wayne.

– Istenem, de jó lenne, ha ő lenne Bruce Wayne! – motyogja Dory, de utána megajándékozza a vőlegényét egy édes mosollyal. Majd rámutat a barna papírszatyorra, amit cipelek. – Ezek azok?

– Tudod te azt!

– Juj, alig várom! Tegnap óta ezért böjtölök – csapja össze izgatottan a kezét.

– Nem is mondtad még el nekem, hogy mi van benne – mondja Thea.

– Megmutatom. Konyha? – kérdezi Dory.

– Aha, Drew odabent van, és próbál mindent szépre csinálni, mint egy jó séf. Elviszem neki ezeket. Tudod, mennyire szeret kitenni magáért. – Dory elveszi tőlem a zacskót, és eliszkol a konyha felé.

– Ennek semmi értelme – közli Winston. – Úgyis csak felfordulást fogunk csinálni, ha egyszer a pia is képbe kerül.

– Ha képbe kerül? Nem kellett volna már elkezdenünk piálni?

– Jézus, Foster! – panaszkodikWren. – Nem bírsz várni?

– A pokolba is, nem. Gyerekek nélkül vagyunk… Be fogok baszni, enni fogok némi csirkeszárnyat, majd megdugom a dögös feleségemet!

– De nem az én fürdőmben!

– Nem én vagyok a fürdőben baszós! Az a vőlegényed – kacsint Doryra.– Aú! A francba, Winston. Hagyj lógva!

– Ne pofázz a húgom megdugásáról.

– Igazad volt, teljesen le fogok merülni – suttogja Thea közelebb hajolva hozzám.

– Mondtam.

– Ha már csirkeszárnyaknál tartunk… Drew, kész vagy már? – kiabál ki a konyhába Foster.

– Na figyelj, te türelmetlen szarházi, igen, kész vagyok, de te fogsz utoljára enni, ha már ilyen akaratos vagy.

– A legjobb barátod gonosz – panaszkodik Foster Wrennek.

– A te legjobb barátod meg egy idióta.

– Várj, te most Winstonra utalsz? – kérdezi Porter.

– Igen – válaszolja Wren, miközben elsurran mindannyiunk mellett, hogy a tömeg előtt érjen a konyhába.

Mindannyian követjük őt oda, ahol Drew épp a végső simításokat végzi fél kézzel, a másikat pedig feltartja a levegőbe, hogy megállítson minket, nehogy nekiessünk a szokásos lakománknak.

Lélegzetünket visszafojtva várunk, valószínűleg mindannyian alig vártuk már ezt a pillanatot a legutóbbi találkozásunk óta.

Amikor befejezi, leporolja a kezét, majd széttárja a karját.

– És adok nektek: ételt! – jelenti be. – Együnk!

A csorda azonnal megindul, tányért ragad és jól megpakolja.

– Várjatok csak, hadd tisztázzam! Ez az, amire mindenki így rá volt izgulva? – kérdeziTheaa terítéket végig mérve, szemöldökét felhúzva.

– Igen. Hát nem gyönyörű? – Wren gyakorlatilag nyáladzik.

– Ez… egyáltalán nem az, amire számítottam – nevet. – Ezek mind falatkák.

– Hé, van ott egy kis sajtos tészta is. Elő kell vennünk ahhoz a villákat is – mondja Porter, miközben megragadja a tányérját, és megpakolja Drew házi makarónijával.

– Minden hónapban ezt csináljátok? – kérdeziThea.

– Aha. Ilyenkor újra gyerekek lehetünk – magyarázom, majd a sor elejére mutatok. – Van makarónink, négy különböző féle sült krumplink, burgonyafalatkáink, mini corndogunk, sült uborkánk, ráktortácskánk – Drew specialitása, szóval jobb, ha gyorsan veszel belőle, és végül pizzatekercseink.

A szemét forgatja Winston és Wren miatt. – De az apátoknak van egy saját pizzériája!

– Igen, de ha erről egy szót is szólsz neki, soha többé nem hívunk meg – néz fenyegetően Winston. Wren pedig megcsapja.

– Ne is törődj vele. Csak viccel. De… talán ne mondd el az apánknak?

– Cipzár van a számon – ígériThea.

– Jó. Akkor talán máskor is meghívunk.

– Mi volt a zacskóban? – kérdezi tőlem.

– A desszert.– A szeme felragyog szóra, én meg kuncogok. – Mind feltankolunk egy kurva nagy adag nasit, és addig zabálunk, amíg nem bírunk többet.

– Szóval azt mondod, ez lényegében a mennyország? Gyorskaja- és alkoholmámor?

– Lényegében.

– Mondtad, hogy éhesen jöjjek, de nem gondoltam volna, hogy erre gondolsz.

– Mert mit gondoltál, mire gondolt? Hogy gyere a farkára éhesen? – replikázik Winston.

Olyan pillantással nézek rá, ami későbbre fizikai fájdalmat ígér neki, de ő csak vigyorog rám, mint egy igazi szemétláda.

Wren odalép, és hókon csapja. – Te olyan kibaszottul tuskó vagy, te szottyadt pöcsű.

– Nem hiszem, hogy a kibaszott, a tuskó és a szottyadt pöcsű szavakat mind kimondhatod ugyanabban a mondatban – vágvissza.

– Kicsit utállak érte, hogy nem hoztál el már korábban ide – hajol hozzám közel Thea.

– A kaja miatt vagy a műsor miatt?

– Mindkettő miatt.

– Ígérem, soha többé nem hagylak ki – mondom nevetve.

– Kézpulyka eskü? – Összecsapjuk a kezünket, és összeszűkíti a szemét. – Be fogom tartatni veled!

Felpakoljuk a tányérjainkat a finomságokkal, majd kimasírozunk az extravagáns teraszra, amit Foster épített nekik tavasszal.

Középen már be van izzítva a tűzrakóhely, és minannyian megtaláljuk a helyünket a pattogó lángok körül.

– Csodaszép idekint – mondja Thea, miközben helyet foglal mellettem a kanapén.

– Átkozottul szép – mondom. – Ha valaha is feladom az életemet a hajón és úgy döntök, hogy szárazföldön élek, akkor pont ilyesmit szeretnék.

– Szintén – mormolja, miközben valami olyasmi villan meg a szemében, amit nem igazán tudok értelmezni.

– Tequila felesek! – közli Porter, megtörve a kapcsolódásunkat, ahogy elfoglalja a helyét a bár mögött.

Mindannyiunknak ad egy felest.

– Ehh, utálom a tequilát – mondja halkan Thea.

– Ne mondd el nekik, de én is utálom. Sosem iszom meg a hagyományos felest. Mindig a bokorba öntöm.

– Nincs valami törvény, ami tiltja az alkoholpazarlást?

– Csak a jó fajtát – vitázom.

– Jogos. Kiöntjük?

– Határozottan.

– Mindenki készen áll? – kérdezi Porter. Mind bólintunk, és feltartjuk a felespoharunkat tósztra. – A szar kajára, a középszerű piára és a jó barátokra! Igyunk, igyunk, igyunk!

Rajtam és Theán kívül mindenki legurítja a piáját.

– Olyan kurva undorító – morogja Foster. – Kérek még.

– Egyetértek – mondja Porter, miközben összeszedi a poharakat, és elfoglalja a helyét a bár mögött. – A bár hivatalosan is nyitva van. Halljuk a kívánságaitokat!

Megküldjük őt a kéréseinkkel, főleg teqilát kérve, mert legyünk őszinték, ettől lesz izgalmas, ő pedig nekilát, hogy elkészítse a rendeléseinket.

Miután kiosztja az italainkat, belevágunk a bugyuta lakománkba, és hátradőlünk, közben pedig egy kellemes lejátszási lista megy a háttérben főleg Led Zeppelinnel, ami elárulja, hogy főleg Dory állította össze.

– Szóval, Thea, mióta találkozgattok Sullyval? – kérdeziWren a tűzrakóhely túloldaláról. – Nem hiszem, hogy Winston megosztotta volna ezt az apróságot a morcogása közben, és mint tudod, Sully kemény dió. Nem árul el semmilyen mocskos részletet.

– Nem kell válaszolnod semmilyen kíváncsiskodó kérdésükre – mondom Theának. – Figyelmen kívül hagyhatod őket, ahogy én teszem. – Erre kuncog.

– Nem zavarnak engem annyira, mint téged. Kicsit több, mint egy hónapja találkozgatunk – mondja Wrennek. – A Slice-ban találkoztunk igazából.

– Nem mondod? – vigyorog Foster. Vágyakozva néz a feleségére. – Mondtam neked, az a hely varázserővel bír!

– A szósz miatt van! – ért egyet Wren, és ugyanolyan elragadtatottnak tűnik.

– Ti ketten is a Slice-ban találkoztatok?

– Lényegében mi mind így vagy úgy – mondja Drew.

Huh, erre nem is gondoltam eddig.

Wren és Foster a Slice-ban találtak újra egymásra, Drew és Winston ellenséges munkatársakként kezdték ott, és Porter és Dory véletlen egyéjszakás kalandjából pokolian sok minden lett végül.

– Ez olyan furcsa. A bátyám és a menyasszonya a pizza iránti megszállottságuk miatt jöttek össze újra.

– Szerintem apánknak fel kéne tennie ezt a szart a netre. Egy szempillantás alatt népszerű lenne – javasoljaWren.

– Már látom is a címlapokat – ért egyet Porter. – Öt pár talált szerelemre pizzázás közben.

– Igaz szerelem, avagy a legnyálasabb sztori? – adja hozzá Drew.

– Kurvára nagyon giccses – morogja Winston, de még így is úgy néz a feleségére, mintha ő lenne a mindene.

– Ha már a giccses szerelmi történeteknél tartunk, van valakinek terve az Újévre? – kérdezi Dory.

– Fogd már be! Az lesz a dátum? – Wren izgatottan dől előre.

– Végre megállapodtatok egy dátumban, srácok? – kérdezi Drew.

– Biza! – vigyorog Dory. – Néhány órával éjfél előtt lesz a szertartás, aztán bulizunk, amíg a gömb le nem esik.

A lányok erre kuncogni és csacsogni kezdenek egymással.

– Úgy tűnik, bele kell húznod! – mondja Winston mellettem. – Te leszel az egyetlen, aki nem házasodott meg.

– Ne siettesd már a pasit, Win– mondja neki Porter. – Ha tudni fogja, tudni fogja.

– De ezt nem kell elmondanunk neki – teszi hozzá Foster. – Vele van a megérzés. Fogadok, hogy már tudja, ki lesz a jövendőbeli felesége, és csak átver minket, hogy szarakodjon velünk, és vigyorogjon rajtunk egy jót.

– Pont olyan tanácstalan vagyok, mint ti, srácok – rázom meg a fejem. – Azt hiszem, a saját dolgaimat valahogy nem érzem meg.

– Logikus – mondja Porter, de Foster nem ért vele egyet, és ők ketten vitába bocsátkoznak.

– Mi van Theával? – kérdezi csendben Winston, közelebb hajolva hozzám.

– Mi van vele?

– Bármi megérzés?

Odapillantok, amikor épp hátravetett fejjel nevet valamin, amiről én lemaradtam. Újra mellbe vág az a bizonyos könnyedség és nyugodtság, amit előző éjjel éreztem, amikor rájöttünk, hogy az útjaink keresztezték már egymást évekkel ezelőtt.

Amikor elmondta, hogy ő volt az a lány a bárban, rögtön elhittem neki.

Az első estémen a városban, a bárban ülve tudtam, hogy valamiért ez a hely jónak tűnik. Csak sosem tudtam megfogni a lényegét, miért. Amikor Winston azt mondta, csövezhetek a kanapéján, nem haboztam igent mondani, még akkor sem, ha nem is ismertem őt.

A maradás helyesnek tűnt.

Mint ahogy együtt lenni Theával is helyesnek tűnik.

Még akkor is, ha tudom, hogy amit csinálunk, az csak tettetés, nem tehetek róla, azt érzem, vannak olyan pillanatok, amikor a legkisebb mértékben sem tűnik tettetésnek, és nem csak a szexre gondolok.

Az olyan pillanatok, mint ez itt, ahogy nézem őt nevetni és ahogy jól érzi magát, látom, ahogy tökéletesen beleillik a csapatunkba, mintha mindig is a része lett volna.

És többet akarok.

Többet ebből. A kettesben töltött pillanatainkból.

Belőle.

– Mi van? Van valami az arcomon? – néz rám, majd lehajtja a fejét.

Nem gondolkozom. Csak átkarolom, a fejét fogva az ajkát közelebb húzom az ajkamhoz.

Vadul, bocsánatkérés nélkül megcsókolom.

És nem hagyom abba még akkor sem, amikor a barátaim elkezdenek fütyülni és azt kiabálni, hogy menjünk szobára.

Érzem a whiskey-t az ajkán, imádom, ahogy a fűszeressége vegyül a vaníliával, az ő szokásos ízével. Érzem rajta a vágyat, a zsigeri lüktetést, amit én is érzek.

Nyöszörög, amikor elhúzódom tőle, és nehezen veszi a levegőt.

– Mi… – Mély levegőt vesz.– Mire volt ez jó?

– Csak úgy.

– Csak úgy próbálsz felizgatni, és kancássá tenni a barátaid előtt?

– Ó, vannak itt mások is?

– Sully…

– Menjünk innen.

– Igen – mondja habozás nélkül.

Felállok, megfogom a kezét és felhúzom magammal.

A tányérjainkat a kanapéra dobom, és elvezetem a tűzrakóhely mellett anélkül, hogy bárkinek egy szót is szólnék.

– Nos, ez válasz a kérdésemre. Ilyen hamar mentek? – kiabál utánunk Winston akadékoskodó hangnemben.

– A fenébe, a tequila gyorsan dolgozik. Wren, készen állsz már az indulásra? Áu! A francba már, Winston! Nem is mondtam most semmi olyat!

– A célzás ott volt, Foster! – szögezi le.

Már majdnem szomorú vagyok, amiért elmegyünk, mert tuti elpicsázzák ma Fostert.

Már majdnem.

Elvezetem magunkat a sarokig.

– Mit kérdezett Winston? Vajon…

A ház oldalához szorítom, elhallgattatva a kérdését. A testemet az övéhez szorítva hagyom, hogy érezze, mennyire komolyan gondolom az indulást.

– A pokolba – motyogja, mielőtt az ajkát az enyémhez szorítja.

A szánk eggyé olvad, én pedig a kezemet a feneke alá csúsztatom, felgyűrve a szoknyáját és felkapom. A lábait a derekam köré kulcsolja, és felnyög, ahogy a farkam azt a pontot dörzsöli, ahol a legjobban vágyik rám.

A forrósága szétárad bennem, és fájdalmasan egyértelmű, hogy nincs rajta fehérnemű.

Felnyögök és elhúzom az ajkam az övétől.

– Jézus, Thea! Egész éjjel úgy rohangáltál, hogy nem volt rajtad alsó a szoknyád alatt?

– Három óra! Három óráig tartott, hogy észrevedd. Nem vettem vissza, miután lecsúsztattad rólam a konyhádban.

Felnyögök az emléktől, a fejemet a vállára hajtom, és megharapom a bőrét.

– Kinyírsz. Olyan közel állok hozzá, hogy beléd temessem magam – dörgölöm magam hozzá, és ő is hozzám vágyakozva – kurvára most azonnal.

– Akkor tedd meg! – A fülemhez hajol, hogy megszívja a fülcimpámat, és ezzel még jobban az őrületbe kergessen. – Tegyél magadévá!

A kérésére hozzá simulok, és pont eltalálhattam a tökéletes pontot, mert a nyögése hangosabb, mint korábban.

– Istenre esküszöm, ha ti ketten ott kint dugtok, távoltartási végzést fogok kérni, és kitiltalak titeket a birtokomról! – kiabálja Porter.

– Vicces ezt tőled hallani, Mr. Basszunk Más Fürdőszobájában! – mondja neki Winston.

– Kinek van kedve egy kis Cha-cha-csúszáshoz? – dalolja Drew, a férjéhez hátrálva.

– Cha-cha-csúszás? – kérdeziThea szaggatott lélegzettel.

– Ott kellene lenned.

– Biztos vagyok benne, hogy fergeteges, bármi is az, de Sully?!

– Igen?

– Vigyél haza!