9.-10. Fejezet

 

 

 

 

KILENCEDIK SZELET

THEA

 

 

Fordította: Suzy

 

Az út hátralévő részében kényelmes csendbe süllyedtünk, miután Sully elmondta, hogy nem tud olvasni bennem, leginkább azért, mert nem tudtam, hogyan reagáljak erre.

Ez most jó vagy rossz, hogy nem tud olvasni bennem?

Megkönnyebbülést vagy izgalmat érzek?

Régebben büszke voltam arra, hogy egy kissé bonyolult vagyok. Tényleg nem próbálok bonyolult lenni; csak tudom, mi tetszik és mi nem. Ismerem a határaimat, ismerem a gyengeségeimet, és tisztában vagyok a hibáimmal. Mindig is birtokában voltak ezeknek, és ragaszkodtam hozzájuk.

De amikor négyévnyi randizás után dob valaki, mert túlságosan kihívást jelentő vagy, akkor nehéz hinned magadban és a meggyőződéseidben úgy, ahogy egykor tetted.

Kínos bevallani, de mindent megkérdőjeleztem magamban, amikor Jaden dobott engem.

Még inkább kételkedtem, amikor rájöttem, hogy más nőknél keresett vigaszt, mert én túl sok voltam.

Úgy éreztem magam, mint kiskoromban, mielőtt a szüleimtámogattak engem az összes belénk pumpált önbizalommal. Olyan érzés volt, mint mikor az emberek elítéltek, mert katonai bakancsot viselek a ruháimhoz vagymert autós könyveket hurcolok magammal Barbie babák helyett.

Úgy éreztem, nem voltam elég, még ha nyilvánvalóan sok is voltam.

Bejárok a mozi parkolójába, és a leghátsó részbe kormányzom magunkat, próbálok távol maradni a seggfejektől, akik szeretik behorpasztani az ajtókat.

Leállítom a motort, Sully felé fordulok. Követi a mozdulatomat.

A ma este során először figyelem meg. Vagyis… először azóta, hogy felvette a ruháit.

Fogalmam sem volt arról, hogy Sully épp akkor jön ki a zuhany alól, amikor odaérek a hajójához. Nem vette fel a telefonját, és őrülten elkezdtem idegeskedni, mert utálok elkésni. Olyan gyorsan száguldottam oda, ahogy csak tudtam, és reméltem, hogy felveszi.

Épp csak beléptem a kabinba, amikor kijött a zuhany alól.

Bevallom, nem figyelmeztettem azonnal a jelenlétemre; túlságosan lefoglalt, hogy csodáljam.

Amikor elszaladt felöltözni, egy hajszálnyit nyitva hagyta az ajtót. Le kellett magamat kötnöm azzal, hogy lemérjem az idejét és lakóhajóján szaglásszak, különbenvalami igazán hülye dolgot teszek, például kinyitom az ajtaját és végigsimítok a feszes, sima bőrén.

Jól néz ki ma este, de ennek nem kéne meglepnie. Mindig olyan, valahogy egy olyan egyszerű dologtól, mint egy sima póló és farmer is úgy néz ki, mint egy kibaszott címlapmodell.

Ő nem olyan srác, akitől megállsz és megbámulod. Az ő vonzereje kifinomult, mégis erőteljes, és rengeteg apró részlet tűnik fel, amikor sokáig bámulod.

Bűnös, egyszemélyes.

– Nos, itt vagyunk… az első kiruccanásunk a való világba egy párként. Ideges vagy?– kérdezem, elrántom a tekintetem azoktól az ajkaktól, amik bámulását látszólag nem tudom abbahagyni.

– Kellene?

– Hát… nem. Szerintem nem.

– Te ideges vagy? – hárít.

– Kicsit – vallom be. – Hazudok az egész családomnak.

– Én is hazudok nekik.

– Igen, de te nem ismered őket. Így nem számít.

Felmordul. – Higgy nekem… Pontosan annyit számít, ha ismeretlen embereknek hazudsz, mint amikorazoknakhazudsz, akiket szeretsz.

Úgy mondja, mintha személyes tapasztalata lenne olyannal, aki átverte.

Meg akarom kérdezni, de valami azt mondja nekem, hogy a családjával kapcsolatos, ami láthatóan tiltott terület.

– Akkor kész vagy? – kérdezi, megigazítja azt az átkozott baseball sapkát, aztán megfogja a kilincset. – Ha venni akarunk egy kis kaját, akkor jobb, ha bemegyünk.

– Csak még egy dolog… – Felnyúlok és lekapom a sapkát a fejéről, ezúttal hagyom a haját szabadon lengeni. Összeráncolja a vastag szemöldökeit. – Mi van? Meghalok, hogy lássalak a hülye sapka nélkül.

– Nem volt rajtam zuhanyzás után – mutat rá.

– Ugyan. Az nem számít. A nedves haj nem úgy néz ki, mint a száraz. És csupán egy törölköző volt rajtad… Tényleg úgy gondolod, hogy figyelmet fordítottam azon kívül másra is?

Visszatér az a vigyor, amit egyre jobban szeretek. – És végre odafigyelsz rá?

Mielőtt kétszer is átgondolnám, már az ujjaim közt van a haja. Összecsípem és morzsolgatom az ujjbegyeimmel. Annyira puha. Az egészbe bele akarok túrni az ujjaimmal.

– Tudtam, hogy göndör fürtjeid vannak – motyogom. Kisfiús, de valahogy jól áll neki.

Hangosan nyel egyet és halkan mondja. – Általában nincs. Hosszabb, mint ahogyjellemzőenviselem.

– Tetszik. Illik hozzád. Olyan szörfös fiú jelleget ad neked.

Nevet. – Szerintem ez passzol, tekintve, hogy ez a kedvenc időtöltésem.

– Szörfözöl?

– Szinte minden reggel. Te is?

Megrázom a fejem. – Nem. Mindig is meg akartam tanulni, de az az egész rettegés-az-óceántól dolog megállít.

– Majd megtanítalak – ajánlja fel. – Valamikor gyere velem.

– Oké.

A szó minden erőlködés nélkül csúszik ki belőlem, habozás nélkül. Valami oknál fogva nem ijeszt meg, hogy Sullyval vagyok kint a vízen.

– Thea?

– Igen?

– Örökké fogod tapogatni a hajamat?

– Bárcsak tehetném.

Az igazság könnyen csúszik ki, és beletelik egy pillanatba, mire rájövök, hogy mit mondtam neki.

– El fogunk késni.

– Ó. – Megköszörülöm a torkomat, kiengedem a tincseket az ujjaim közül és hátradőlök. – Jó. Akkor menjünk.

Kimászunk a kocsiból, az elejénél találkozunk.

Elkezd meglátszani rajtam az idegesség, és nyugtató levegőt fújok ki.

– Kész vagy? – kérdezi Sully, olyan közel áll hozzám, hogy érzem a rajtam szétáradó melegét.

Újabb nagy levegő. -Amennyire csak lehet.

Nem tudom, ki nyúl előbb a másik felé, de az ujjaink úgy fonódnak össze, minta régi barátok.

Talán mégsem volt ez olyan rossz ötlet.

 

 

 

 

– Ugyan, Thea. Adj nekem egy sütit. Frankie-nek lesz.

– Ne próbáld ürügyként használni a terhes menyasszonyodat, hogy megedd az összes sütimet. Tudom, hogy neked lesz. – Végignézek rajta. – Emellett, nincs egy szmokingod, amibe bele kell férned?

– Hűha. Hűha. Ki akarod játszani ezt a kártyát? Azért, mert még mindig dühös vagy, hogy a minap kihagytam a mozis estét? Mert az száz százalékban Frankie hibája volt.

Nem haragszom rá, de ez nem akadályozott meg abban, hogy az elmúlt pár napban így tegyek, hogy elérjem, amit akarok.

A telefonom pittyent, és Jonas üzenete jelent meg, amint Sullyval beléptünk a mozi ajtaján. Kiderült, hogy már a mozis popcorn gondolata is kiváltotta Frankie reggeli rosszullétét, és nem jöttek.

Úgy döntöttünk, hogy ha már elvezettünk idáig, akkor megnézünk valamit.

Könnyen lehet, hogy ez volt a legintenzívebb mozis élményem, mióta nyolcadikban Peter Barlet rávette a szüleit, hogy vigyenek el minket a moziba, és megfogta a cickóimat.

Sullyval megosztoztunk egy popcornon és mindig, amikor a kezeink súrlódtak a vödörben, esküszöm, egy kicsit tovább időztek. Miután felemelte a karfát azt állítva, hogy így kényelmesebb, tudtam, hogy hazudik, amikor végül az oldalamhoz tapadt. És amikor a film második felében a karját átvetette a vállamon, örültem, hogy hűvösebb időhöz öltöztem, mert izzadtam az érintése alatt.

Amia legjobban megdobogtatta a szívem: senki sem volt, akinek műsort rendezett. Nem motiválta semmi a tetteit. Ez csak… ő volt.

Amikor visszavittem a hajójához, habozott a kocsiban.

– Nem alhatsz itt, tudod – ugratom.

– Amúgy is kétlem, hogy van hátul hely kettőnknek.

– Kettőnek? Miért, Sullivan, arra kérsz, hogy veled aludjak?

Az ülésem felé hajol, olyan közel, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy hallja a mellkasomban kalapáló szívemet.

Visszatartom a levegőt, mert elég egy centi, hogy elérjem az ajkait, és egy cseppet sem bánnám, ha áthidalná a távolságot.

– Mondtam neked, Thea… te fogsz majd könyörögni.

Aztán elment.

Azóta sem nyugodott meg a szívem.

– Hát, technikailag te ejtettél teherbe, szóval…– Frankie elhallgat, egy sütiért nyúl.

Elütöm a kezét. – Nem!

– Ugyan, Thea. A leendő kedvencunokaöcsédet vagy -húgodat várom. Csak egy sütit?

– De ezek értékesek – mondom, miközben gyengéden nézem a Daisy’s süteményes dobozaimat. – Nem adhatom csak úgy oda az összeset.

– Két tucatot vettél. Kettőt! Nem engedsz meg a kedvenc testvérednek csak egyet?

– Nem.

– De beismered, hogy én vagyok a kedvenced?

– Te vagy az egyetlen testvérem, tökfej.

– Ahogy te tudod – mondja anyám, becsusszan a konyhába és elvesz egy sütit. Nyögve harap egy nagyot, hogy ingerelje Jonast.– Hűha. Ez annyira jó.

– Mi a fene? Meg se próbáltad megállítani! – panaszkodik.

– Haver, kinyomott engem a vagináján keresztül – fájdalomcsillapító nélkül. Eléggé biztos vagyok abban, hogy ő átkozottul azt csinálhat, amit akar.

– Igen, Jonas. Kinyomtam őt a …

– A-a. Kizárt! – Jonas elhallgattatja, erősen megrázva a fejét, undortól eltorzult arccal. – Te nem beszélhetsz a vaginádról. Ez ellenkezik az anya-fiú beszélgetések első szabályával. Nincs vagina-beszéd, akkor se, ha születéstörténet. Ez durva.

– Ó, kérlek. Biztos vagyok benne, hogy ti idióták sokkal durvább dolgokról beszélgettek az öltözőben– mondom.

– Ez igaz – ért egyet Frankie. – Hallottam a történeteket, amikkel hazajöttél.

– Néhányan kozülük, ember… Ha a bulvársajtó megneszelné az edzéseken kívüli tevékenységeiket… – Vállat von.

– Egyik dilist sem hívtad közülük az esküvőre, ugye?

– Persze, hogy igen, Frank. Ők a testvéreim, még ha dilisek is. Ha ez a szabály elég jó Theának, akkor nekik is.

– Hé, te segg!

– Adj nekem egy sütit, és egészen tíz kedves dolgot fogok mondani rólad– ajánlja.

– Ha nem tudsz kedves dolgokat mondani rólam, miért kényszerítettél arra, hogy a tanúd legyek.

– Pillanatnyi gyengeségből.

A szemeimet f,orgatom, és felemelem a dobozt. – Tessék. Edd meg.

Lehajol és puszit nyom a fejem búbjára. – A hajad jól néz ki…, amikor megfésülöd.

– Ez egy szörnyű bók! – kiabálom a távolodó hátának, a biztonság kedvéért egy söralátéttel is megdobom. – Esküszöm, egy nap meg fogom ölni– motyogom.

– Nem fogod. Szereted az öcsédet, még ha idegesítő is – mondja anyám, megfog egy sütit, és követi Jonast kifelé a szobából.

Frankiegrimaszol felém. – Tényleg nagyon sajnálom, hogy elmaradt a mozis duplarandi.

– Nem gond – mondom. – Nem is haragszom érte. Csak szeretek szarakodni vele.

– Tényleg nagyon várta, hogy megismerje az új pasidat. – Megint azok arebbenések.– Mondott valamit arról, hogy időt kell vele töltenie, hogy megbizonyosodjon…

– Testvér-jóváhagyás? – találgatok, és ő bólint. – Jaj. – Alig állom meg, hogy ne forgassam a szemeimet. – Megmondanád neki, kérlek, hogy ez idejétmúlt, és én felnőtt vagyok, és a közreműködése nélkül is el tudom dönteni, kivel randizok?

Frankie nevet. – Mondtam neki, de nem hallgat rám.

– Akkor miért mész hozzá?

– Van egy igazán szép…

– Kérlek ne folytasd semmi olyannal, ami az anatómiájához kapcsolódik.

– Szakállat akartam mondani. – Nevet. – Csak biztos akar lenni abban, hogy boldog vagy, ennyi.

– Tudom, tudom. Csak idegesítő.

– Hogy mennek a dolgok Sullivannel? – Frankie felém hajol. – Ne mondd el az öcsédnek, de ez a név nagyon dögös.

Mintha nem tudnám.

Ez az első dolog, ami megtetszett rajta.

Vagyis, ez és az, hogy hajlandó segíteni egy őrült nőnek, aki leintette őt.

– A titkod biztonságban van nálam – ígérem. – És… jól.

A szavaim még a füleimnek is óvatosan hangzanak.

A dolgok Sullyvaltényleg jól mennek… hacsak nem számítjuk bele a növekvő vonzódást.

Egy igazán átkozott kellemetlenség, amikor megfogadtuk, hogy nem engedjük, hogy a bizsergő részek az egyezségünk útjába álljon.

Mostanra már három hete álrandizunk, és még három további hétnyire van az esküvő. Rohadtul büszke vagyok, hogy ilyen sokáig magamon tartottam a bugyimat, tekintve, hogy mennyire nyomot hagy a testemen mindenújabb felém vetett pillantásával.

– Bocs, nem akartam ennyire szkeptikusan hangzani. Jól– mondom megint, ezúttal több meggyőződéssel. – Jól mennek. Csak még minden olyan új, tudod? Nem akarom elkiabálni.

Féligazság.

Megcsóválja a fejét. – Ezt megértem. Amikor újra összejöttem az öcséddel, nagyon óvatos voltam azzal, mennyit adok magamból neki, főleg, mert tudtam, mit tehet a szívemmel. Tudom, hogy durva volt a szakítás az exeddel, így el tudom képzelni, hogy te is óvatosan lépsz tovább.

– Igen, pontosan.

Ez nem teljesen hazugság.

Tényleg a férfiakkal való történelmem miatt vagyok óvatos, de azt is tudom, hogy Sully és köztem semmi sem valódi, és nem hagyhatom, hogy elmosódjanak a határok.

Főlegnem, mert minél több idő töltünk együtt, annál inkább nem bánnám, ha pont ezt tenném.

 

 

 

 

– Ez a legkisebb fürdőszoba, amiben valaha voltam!

– Hozzám beszélsz, miközben pisilsz?

Basszus.– Ha nemet mondok, elhiszed?

Sully kuncog. – Jobban éreznéd magad, ha igent mondanék?

– Igen.

– Akkor mondj nemet.

– Nem, Sully, határozottan nem pisilek.

Megint hallom a kuncogását, és örülök, hogy nem látja, ahogy elönti a pír az arcomat. Elvégzem a dolgom, felhúzom a kezeslábasomat, megmosom a kezeim, és visszamegyek a kis konyhájába.

Már eltelt egy hét azóta, hogy moziban voltunk, és azóta minden egyes napot együtt töltöttünk.

Először én kerestem, aztán Sully visszaírt, és aztán végül csak elkezdtem felbukkanni minden este azzal a kifogással, hogy a motorján dolgozom.

Egy egész napomba telt megállapítani, mi a baj.

Bevallom, tovább hülyéskedtem és húztam a dolgot, mint szükséges volt, hogy időt tölthessek a jelenlétében, mert nyilvánvalóan ennyire szomorú a társasági életem.

– Tudod, hogy nem kell megebédeltetned.– Leülök az asztalhoz közelebb húzva az ínycsiklandó-finomságokkal-teli tányért.

– Fahéjas tekercs, amit te vetettél velem, amikor elmentem feltölteni a készletet. Egyik sem az én döntésem volt.

– Ja, de nem kellett volna megállnod.

– Megfenyegettél, hogy megversz egy kőveltöltött teddy macival– bármit is jelentsen ez –, ha üres kézzel jövök haza. Nem tűnt járható útnak, ha nem állok meg.

A villámat használva belevágok az ebédnek hívott finomságba. – Egy kővel töltött teddy maci a végső fegyver. Cukinak és ártalmatlannak látszik, aztán BAM! Halott vagy.

Betolok a számba egy falatot a legjobb partmenti fahéjas tekercsből, hagyva, hogy a cukor felrobbanjon a nyelvemen.

Izzadtságcseppek formálódnak a tarkómon, és tudom, hogy nem az evéstől.

Sully miatt.

Érzem, hogy bámul.

– Mi van? – kérdezem a számat törölve. – Van valami az arcomon?

– Csak próbállak megfejteni.

– Azt a gondolatolvasó hülyeséget csinálod?

Vigyorog. – Ez nem gondolatolvasás. Én csak… intuitív vagyok. És nem. Ez inkább azt jelenti, hogy megpróbálom kitalálni, mikor lettél ilyen átkozottul őrült.

– Anyám állítja, hogy születéskor. Szerintem, olyan ötéves vagy ilyesmi koromban történt, amikor elfelejtett elhozni a suliból. Az egész a traumával kapcsolatos.

Egy újabb falatot lapátolok be a számba az „ebédemből”.

Sully továbbra is úgy bámul, mintha őrült lennék. Biztos vagyok benne, hogy nem téved teljesen.

– Köszönöm – mondom neki. – Hogy ebédet hoztál nekem. Éhes voltam.

– Szívesen, de nem vagyok biztos abban, hogy a fahéjas tekercs ebédnek számít.

Mindenhogy ugrathat engem, de a héten ez a harmadik alkalom, hogy engedett az édes szájamnak. Tegnap este megemlítettem, hogy el kellene mennem jégkrémért.

Fél órával később Sully felhívott a fedélzetre, és a csillagok alatt ettük a jégkrémünket.

– Most azt szabályozod, hogy a nap bizonyos szakaszaiban mely ételeket lehet enni?

– Nem, de vannak erre társadalmi normák.

– Eh. – A szemeimet forgatom. – A társadalmi normák baromságok.

Nevet, és beleharap az ebédjébe – egy unalmas pulykás szendvicsbe.

– Ma szombat van, ugye? – kérdezem.

– Aha. Miért? Terveid vannak?

– Nem. Csak azt próbálom kitalálni, hogy a béna segged miért kapott pulykás szendvicset, amikor nagyon jól tudom, hogy a Daisy’snélSzombati specialitás van az étlapon. Mi volt ma?

– Valami savanyú uborkás. – Lebiggyeszti az ajkait. – Kurvára utálom a savanyú uborkát.

– Utálod a savanyúságot? A savanyúságot?És engem hívsz förmedvénynek, mert utálom a pizzát?

– Csak edd a cukorkómádat, Thea. – Megrázza a fejét, harap egy újabb falatot.

Rág. Nyel.

A nyelvével végigsimít az ajkain.

És ezt valahogy hihetetlenül szexinek találom.

Mindent, amit csinál, hihetetlenül szexinek találtam.

A szemei? Szexik.

A nevetése? Szexi.

Mosoly? Szexi.

Az, ahogy a haja kigöndörödik a baseball sapkája alól? Mi értelme már megint a bugyinak?

Mi a fene bajod van, Thea? Ennyire kanos vagy?

Kiszámolom, milyen régen volt, hogy utoljára megfektettek és… ja, tényleg ilyen kanos vagyok.

Uhh. Szánalmas.

– Hogy halad a motor? – kérdezi Sully kirántva a gondolataimból.

Ahogy kérdezi…van benne valami, mintha tudná, hogy semmit se csinálok, csak azért jövök ide, hogy vele legyek.

Kihúzom a villámat a számból. – Én, öö… majdnem kész vagyok.

Próbál harcolni a mosolya ellen, de sikertelenül.

És én tudom.

– De ezt már tudtad, ugye? – kérdezem, leteszem a villámat, és keresztbe teszem a karjaim a mellkasom előtt.

– Volt egy érzésem.

– Egy varázslatos?

Nevet. – Nem. Csak jó vagy a munkádban.

– Ezt honnan tudhatnád? Sosem dolgoztam neked.

– Nem, de egy műhelyt vezetsz, Thea, és még harminc sem vagy.

Nem mulasztom el a bámulatot a hangjában.

Ahogy azt sem, hogy azok a kibaszott pillangók megint elkezdenek repkedni.

Tetszik, hogy Sully büszke rám, tetszik, hogy ellentétben az életemben korábban lévő férfiakkal, nem szarik rám azért, amit csinálok.

A legszomorúbb? Még csak nincs is igazán az életemben.

– Ráérsz holnap? – kérdezi.

– Miért?

– Segítség kell egy holttest eltemetéséhez.

– Komolyan?

– Nem. – Összevonja a szemöldökét. – De furcsán izgatottnak tűnsz emiatt.

– Csak azt akartam mondani, hogy rosszul csinálod. Nyilván csónakot akarsz bérelni egy napra és kimenni az óceánra, felkavarni a vizet és aztán bedobni a testet a vízbe, hogy megegyék a cápák.

– Megjegyeztem. – Kuncog. – Emlékeztess, hogy soha ne idegesítselek fel.

– Nincs tervem holnapra – mondom a kérdésére válaszolva. – Miért?

– Szeretnél megtanulni szörfözni?

– Szóval, engem akarsz megölni?

Szipog.– Aligha. Szerintem tetszene neked, ha kipróbálnád.

– Nem is tudom… – mondom,megfogom a villámat, és a maradék cukormázat kapargatom a tányéron. – Tényleg nem jövök ki jól az óceánnal. Csak mert olyan…. hatalmas.

– Nem muszáj bemenned, ha nem akarsz, de legalább gyere velem.

– Fogadok, hogy minden lánynak ezt mondod – cukkolom.

Sully szeme úgy kavarog, mint a tenger egy viharos napon, ahogy felém hajol. Olyan ádázul tanulmányozza az arcvonásaimat, hogy majdnem hátradőlök, de nem teszem.

A közelségétől kiszárad a szám, és megnyalom a száraz ajkaimat.

Követi a mozdulatot, figyelmesen nézi, ahogy a nyelvem átgördül a húson. A pupillái lüktetnek, és majdnem meg akarom tenni újra, hogy lássam, másként reagál-e.

Mondjuk... az enyémhez nyomja a száját.

Amikor elszakítja a tekintetét, még egyszer rám néz, azt mondja – Soha, de soha nem mondtam ezt más lánynak ezelőtt.

Nyelek.

Nincs ugratás a hangjában.

Amit kért tőlem, hogy menjek le vele a partra, az nagy dolog. Fontos számára, az életének egy része, amit senki mással nem oszt meg.

Ez az ő valósága.

– Oké – mondom. – Elmegyek.

– Igen? – Elégedetten hátradől. – Jó. Fél hatra érted megyek.

– Reggel? – Bólint, én meg felnyögök. – Uhh. Tényleg megpróbálsz megölni.

Kuncog. – Kézpulykaeskü arra, hogy soha többé nem keltelek fel fél hatkor, ha most az egyszer velem jössz?

Összeütjük az öklünket és a kezünket, mintha már milliószor gyakoroltuk volna ezelőtt. – Megegyeztünk.

 

 

 

TIZEDIK SZELET

SULLY

 

 

Fordította: Suzy

 

– Lágy pörkölésű kávé egy löttyintésnyi mandulatejjel és vaníliával.

Thea fáradt szemekkel pislog fel rám, kiveszi a termoszt a kinyújtott kezemből. – Most meg tudnálak csókolni.

Bárcsak kurvára megtennéd.

Minden erőmre szükségem volt tegnap, hogy ne csókoljam meg, amikor ott ültünk a konyhaasztalomnál. Amikor kinyújtotta a nyelvét, az enyémen akartam érezni. Őszintén szólva, nem is emlékszem, mikor akartam ilyen rohadtul megcsókolni valakit.

Egész éjjel szidtam magam, hogy nem kezdeményeztem, mint valami punci.

– Kész vagy? – kérdezem, ahogy lepillantok az öltözékére.

Egy kifakult rózsaszín melegítőalsót visel és egy túlméretezett, könnyű pulóvert.

Szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy még a pizsamája van rajta, és csak annyit tett, hogy az ujjaival kifésülte a haját. Eleget láttam a húgaimat sminkelni ahhoz, hogy tudjam, csupán egy kis szempillaspirált visel és némi szájfényt.

– Hagyd abba a vizsgálódást, Sully. Tudom, hogy ilyen korán reggel halálosan szexi vagyok, de nekem az kell, hogy a nadrágodban tartsd.

Önkritikusan viselkedik, de fogalma sincs róla, hogy tényleg mennyire dögösnek találom őt most.

Ő csak olyan… ő. Egyszerű. Visszafogott.

– Gyere be – mondja, kitárja az ajtót, és felpattintja a fedelet a kávén, amit neki hoztam. Nagyot kortyol, mielőtt megtörli a száját. – Csak a táskámért kell mennem.

Belépek az egyszobás lakásába, körbepillantok, ahogy elhaladok a fürdőszoba és a konyharész mellett. Az épület, ahol lakik, azelőtt szálloda volt és a szobákat stúdiólakásokká alakították át, amikor először a városba költöztem. Tudom, mert korábban néztem itt lakhatást, mielőttWinston végül meggyőzött, hogy maradjak vele.

Az, ahogy egy ember él és berendezkedik, sokat elmond róla, és a valódiTheamódi semmit sem mond nekem.

A falak csupaszak, egyetlen fotó vagy festmény se található. Egy kis állvány van a falhoz simulva az ablak alatt és egy kis kert van rajta. A tévé helyett egy könyvespolc van tele lemezekkel, de hirtelen nem láttam lejátszót. A valaha látott legrondább zöld árnyalatú kanapé foglal helyet a takarosan megvetett franciaágyával szemben.

Ezeken kívül nincs semmi más.

Még a konyhapulton sem. Semmi sincs a kétszemélyes asztal tetején.

– Ez nem sok – mondja –, de megúszom ezzel, hogy visszaköltözzek a szüleimhez. El sem tudnám képzelni, hogy együtt dolgozzam az apámmal ésvele éljek.

– Egy kissé minimalista vagy.

– Mondja a srác, aki egy hajón lakik.

– Igaz. – A szemeim újra végigpásztázzák a szobát, keresve valamit, ami többet mondhatna róla.

Ott, a bakelit polcon egy teddymackó ül.

Felé biccentve megkérdezem:– Kövekkel van töltve?

– Mi, és elrontsam a meglepetésedet, ha később kiderül?

Megrázom a fejem. – Megvan mindened?

– Majdnem. – Betipeg a fürdőszobába, egy kávésbögrével a szája előtt jön vissza, mint egy felest, úgy dobja be a tartalmát. – Csak kell a… – Elhallgat, a most már üres bögrét a mosogatóba teszi. Visszakanyarodik az étkezőasztalhoz, és leveszi az egyik szék támláján lévő táskát, átveti a vállán.

Összevonom a szemöldökeim, mikor meglátom, mennyire tele van tömve. – Biztos, hogy ez mind kell? Valószínűleg nem leszünk kint olyan sokáig.

– Törődj a magad dolgával és menjünk, mielőtt meggondolom magam, és visszamászom az ágyba.

Az ágya.

Képek támadnak rám, ahogy összegabalyodunk a fekete lepedői alatt. Olyan világosan látom, mint a nap, mintha már megtörtént volna.

A farkam életre kel. Ha nem tűnünk el innen most, lehet, hogy valóvá váltom a képzeletet.

– Igen, hölgyem.

Miután Theabezárkódik, a kocsimhoz megyünk és beszállunk.

– Kérlek, mondd, hogy ezt az izét nem viszed le a partra.

– Ha mégis?

– Akkor miért nem sétálunk csak úgy le? A végén úgyis ott kötnénk ki.

Bár Thea egy jó napon is pimasz, imádom, hogy egy kicsit extra pimasz korán reggel.

Az út rövid és kevesebb mint öt perc alatt hajtunk be a nyilvános strand parkolójába.

– Nem a hivatalos strandidő előtt vagyunk itt?

– Hivatalosan igen, de nem hivatalosan barátságra törekedtem a hivatalnokokkal, és ők sosem kérdőjelezik meg, hogy a kocsim itt van nyitás előtt. Nagyjából akkor jöhetek, amikor akarok.

Álmos mosolyt küld felém az ajkainál lebegő termosz felett. – Tetszik a stílusod, Sully. – Belekortyol a kávéba, aztán azt mondja:– Menjünk, nézzük meg a napkeltét.

Kiszállunk a kocsimból. Thea a kávéját kortyolgatja, megvárja, míg felveszem a szörfruhámat a fürdőnadrágomra, és megfogom a szörfdeszkámat.

– Tényleg szörfözni fogsz?

– Lehet. Néha csak üldögélek a parton és gondolkodom, de mindig felkészülten megyek.

– És velem szívóztál, mert bepakoltam egy táskát.

Megrázza a fejét, levezet minket a víz széléhez.

Mielőtt az aszfalt véget ér, Thea megáll és leveszi a szandálját, begyömöszöli a táska egyik külső zsebébe.

– Ahhh. – Felsóhajt, amint a lábai belecsúsznak a hideg homokba. – Nincs ennél jobb érzés.

Előre megyünk, lefelé tartunk a partvonalon, míg meg nem állapodunk egy helyen.

Amikor megállunk, Thea ledobja a táskáját, és kivesz egy pokrócot, amit beletömött.

Kiteríti, aztán lehuppan rá, megütögeti a helyet maga mellett.

Lefektetem a deszkámat, és csatlakozom hozzá, a mellkasomhoz húzom a térdeimet.

Jó ideig ülünk ott csendben, csak nézzük, ahogy a hullámok csapkodnak. Közel ülünk egymáshoz, a karjaink egymáshoz simulnak.

A testem felforrósodik, és ennek semmi köze a közeledőnapfelkeltéhez, inkább Theához és a közelségünkhöz.

– Csodálatos idekint – suttogja vízre tapadó szemekkel.

Felé fordítom a tekintetemet. Laza, mézszínű haja repked a szélben, és imádom, ahogy az arcát cirógatja a napkelte előtti fényben.

A szájához emeli a termoszt, nagyot kortyol. Figyelem, ahogy a nyelve végigsimít az ajkain, hogy biztosan elkapjon minden csepp kávét, amit talál.

Mintha érezné magán a szemeimet, felém kukkant félénk mosollyal az ajkai körül.

– Mi az?

– Semmi – mondom.

Kivéve, hogy ez nem semmi.

Megbabonázott, és nem emlékszem arra, hogy korábban mikor voltam ennyire rabul ejtve.

A fenébe is, az egyetlen dolog, amit olyan közelről figyelek, ahogy őt, az az óceán, és most az is elhalványul az összehasonlításban.

Nem kérdez semmit, visszafordítja a figyelmét a vízre.

Néhány pillanat múlva oldalra teszi a kávét, és lehunyja a szemeit, vesz egy mély lélegzetet és aztán kifújja.

Néhányszor megismétli, mielőtt kinyitja a szemeit.

– Ah, így sokkal jobb.

– Gyakran csinálod ezt?

– Néhányszor naponta. Segít kitisztítani az elmémet. – Felhúzza a vállait, a szemei visszatérnek a tengerre. – Nem emlékszem, utoljára mikor jöttem ki ide napkelte előtt.

– Minden reggel itt vagyok.

– Minden egyes reggel?

– Te lélegezni szeretsz, hogy kitisztítsd az elmédet. Én ezt csinálom.

– Minden reggel ilyen korán kell kitisztítanod az elmédet?– cukkol.

– Megvannak az okaim – ellenkezek.

És mostanában az összes veled kapcsolatos.

Az ajkaim nem mozdulnak, de ahogy az arca elvörösödik, tudom, hogy nagyon is megért.

A füle mögé sepri a haját az arcából. Összeszorítja a száját, próbálja elrejteni a rajta játszó félénk vigyort, és én oda akarok nyúlni és kiszabadítani.

Nem teszem. Ehelyett kényszerítem magam, hogy levegyem róla a tekintetemet, mielőtt valami ostobaságot csinálok.

Egy részem boldog, hogy elhoztam ide, mert meg akarom vele osztani ezt a pillanatot.

De a másik részem tudja, hogy vékony kötélen sétálok.

Nem tudom megállni, hogy ne gondoljak rá, amikor nincs a közelemben, és amikor velem van – minden este mostanában – ismétlődően le kell beszélnem magam arról, hogy megérintsem.

Mert én rohadtul nagyon meg akarom érinteni.

Azt mondta, hogy a lábait csiklandozó homok a legjobb érzés a világon.

Lefogadom, hogy nem ér fel azzal az érzéssel, ahogy a bőre az enyémhez simul.

Az a vágyam, hogy betartsam az ígéretem, hogy nem lépek át semmilyen fizikai határt vele, napról napra fogy. Minél több időt töltünk együtt, annál több időt töltök vele.

Ja… nagy hiba volt idehozni őt.

– Kezd világosabb lenni – jegyzi meg halkan, a tekintete a horizontra szegeződik.

– Ez a kedvenc részem – mondom.

– Nézni, ahogy a nap kibukkan a víz fölött?

Megrázom a fejem. – Nem. Ne érts félre, azt is szeretem nézni, de a most – ez a perc, az éjszakából maradt utolsó néhány pillanatok, amik szertefoszlanaka ragyogó új nap miatt – mintha nem csak a nap új kezdete lenne, hanem mindené.

– Arra késztetsz, hogy mostantól minden reggel ki akarjak veled jönni.

– Megengedném.

Komolyan gondolom.

És nem vagyok meglepve.

Mindig zárkózott ember voltam. Csak ilyen vagyok. De ez? Kijönni ide minden reggel egy órára felfrissülni? Ezt nagyon védelmezem.

De valahogy nem hangzik olyan rosszul, hogy megosszam vele.

Ülünk a csendben, ahogy a nap felemelkedik a partvonal fölé ragyogó narancsszínűre világítva az eget.

– Szent egek! Ez lenyűgöző – mondja ámulattal. – Köszönöm, hogy felébresztettél, hogy lássam ezt. Szinte arra késztet, hogy felülvizsgáljam az óceánnal kapcsolatos gondolataimat.

– Miért félsz annyira a víztől? – kérdezem.

– Csak olyan… ismeretlen, tudod? – Könnyedén felnevet. – Persze, hogy tudod… azt mondtad, emlékeztetlek rá. – Az ajkai mézédes mosolyra húzódnak, és én azon tűnődöm, hányszor gondolt a szavaimra, és somolygott ugyanígy. – Nem vagyok híve az ismeretlennek. Túl sok teret ad a sérülésnek.

Olyan sok kérdést akarok neki feltenni, de összeüti a tenyerét, továbblép, mielőtt bármit kérdeznék.

– Mindegy, van egy meglepetésem. – Megint belenyúl a táskájába, ezúttal egy egész csomag sütit vesz ki. – A reggeli tálalva.

Megrázom a fejem – bár már nem vagyok meglepve –, elveszem a felémnyújtott süticsomagot, és kiszolgálom magam, megeszem két harapással.

Néhányat vesz magának, mielőtt lezárja a zacskót és elteszi.

– Kérdezhetek valamit? – kérdezi lassan rágva.

– Nem adom meg neked a társadalombiztosítási számomat, Thea.

– Jól van. Majd kitalálom, miután bedobtam a testedet az óceánba.

– Szóval, mostte vagy az, aki megöl?

– Szerintem, majd meglátjuk. – Újabbat kortyol a kávéjából, eltakarva a vigyorát.

– Mit akartál kérdezni?

– Ez az egész álrandi dolog… miért egyeztél bele, hogy segítesz nekem?

– Csak úgy éreztem, ez olyasmi, amit meg kell tennem, és mivel a gyomrom nem tiltakozott az ötlet ellen és kétségbeesettnek tűntél, beleegyeztem.

– Úgy gondoltad, mókásnak hangzik? Valami, amivel elütheted az időt?

– Nem. Arra gondoltam, tisztára kibaszott kínzásnak hangzik.

Nyilakat lődöz felém összeszorított szájjal. – Hűha. Mesélj az igazi érzéseidről.

– Nem úgy értem, hogy veled lógni tiszta kínzás.

– Persze, hogy nem.

Megrázom a fejem. – Nem, komolyan. Szeretek veled lógni, megismerni az igazi énedet. Jó móka volt. Te vagy mókás. Csak az egész átverésre értettem. Ettől úgy érzem magam…

– Mint egy kígyó?

– Mint az apám.

– Ó. – Összeszorítja a száját, fel nem tett kérdések úszkálnak a szemeiben. – Nem fogok kíváncsiskodni, Sully, Ha el akarod mondani, megteheted, de ha nem akarod elmondani, az is rendben van.

Mélyet lélegzem. – Ismered a dzsudzsumat, ahogy te szereted ezt nevezni? Fiatalkorom óta intuitív voltam. Először kis hülyeség volt, mint egy iskolai zaklató vagy valaki a szomszédságunkból. Semmi komoly. Aztán elkezdődött ez az igazán kényelmetlen érzés az apámmal kapcsolatban. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, amíg észre nem vettem a foltokat anyám karjain, és aztán elkezdtem jobban figyelni. Az apámat furcsának… éreztem. Mintha nem lenne… rendben, tudod? Csak csupa rossz.

Nem néz rám, mintha tudná, hogy nem akarom, de tudom, hogy meghall minden szót.

– Tízéves koromban – folytatom–, börtönbe került valami kétes dolog miatt. Kiderült, hogy egyáltalán nem az, akinek állította magát. Azzal bolondította anyámat, hogy ő egy jó, családszerető ember. Becsapta az egész várost, ahol éltünk, elhitette velük, hogy az Úr szolgája és becsületes üzletember. Minden egyes ember bedőlt a sármjának, hosszú ideig még én is. Nem volt jó. Nem volt családszerető. Nem volt más, csak kamu. – Gúnyolódok. – Rohadt nagy kamu, ahogy később megtudtuk a bíróságon. Még néhány alapvető róla szóló információ sem volt igaz, de francba is, az iratai valódinak tűntek. – Megrázom a fejem. – Mindegy, elkapták, az egyik volt alkalmazottja adta fel, akit átvert és mindezért tizenöt évet töltött a nagy házban. – Megköszörülöm a torkom és sóhajtok. – Ő az, amiért ez tisztára kibaszott kínzás… mert nem akarok olyan lenni, mint ő.

Amikor vagy egy percig nem szól semmit, rá merek pillantani.

Rám néz – engem néz. Belenéz a kibaszott lelkembe.

– Sully, én…

Megrázom a fejem. – Ne. Ne kérj bocsánatot, kérlek. Ezt utálom, mert nem neked kell bocsánatot kérned a tetteiért. Neki.

Hangosan nyel egyet, elveti, amit mondani akart és bólint.

– Azt mondhatom, hogy… tudom, milyen érzés, amikor olyan ver át, akit nagyon szeretsz. Megértem ezt a fájdalmat.

Ezen az exét érti és a megcsalást. Tényleg tudja, milyen érzés az, amikor nem bízhatsz abban, akinek egyszer mindent odaadtál. Ez sokat megmagyaráz, miért csinálja ezt az egész álrandi dolgot, ahelyett, hogy igazából randizna.

– Ő az a seggfej, aki beléd oltotta a randizással kapcsolatos bizalmatlanságot, amiért te hazudsz magadnak, hogy „túl elfoglalt” vagy randizni, amiért inkább valami csalás mögé bújsz, minthogy valódi legyen.

Kinyílik a szája és egy pillanatig úgy tűnik, megcáfolja az állításaimat, de aztán a szeme megtelik fájdalommal.

– Ő az – erősíti meg– ,és ez kurvára szívás. Régebben leszartam, mit gondoltak rólam. A srácok vagy a gonosz, népszerű lányok,vagy az ítélkező öregasszonyok a templomban – senki. Jól éreztem magam önmagammal. Elég szerencsés voltam, hogy szüleim bátorítottak, hogy elfogadjam mindazt, ami vagyok, de aztán ő történt. Megtámadta azt, aki vagyok, a csalárdsága… összetört. Elérte, hogy olyan kicsinek érezzem magam, kevesebbnek, értéktelennek. Elérte, hogy kétségbevonjak mindent. – Sóhajt. – Én… én… félek. Nem akarok újra megsérülni. Én csak abban a boldog buborékban akarok élni, hogy soha többé ne kelljen éreznem ezt a fajta fájdalmat.

– Szóval, akkor csak… micsoda? Örökké egyedül leszel?

Vállat von. – Nem tudom. Lehet. Nem akarok örökké egyedül lenni. Szeretnék találni valakit, aki szeret engem, elfogad, aki édes semmiségeket suttog a fülembe, és elmondja mindazokat a csodás dolgokat, amiket mindenki hallani akar. De… egyedül lenni messze jobban hangzik, mint bármikor átélni azt a fájdalmat, hogy mindenedet odaadod valakinek, és az összetör téged. Mindig találhatok valakit, aki kielégíti az esetleges viszketésemet. Megvagyok azzal, hogy hiányzik a többi.

Egy cseppnyi féltékenységet érzek, amikor arra gondolok, hogy valaki ráteszi a kezét és megtapasztalja a testét, de félretolom, a tudatlansága miatti csalódottság sokkal hangosabb.

– Ez baromság. – Nem tartom vissza a szavaim élét. – Csak a bizonytalanságtól félsz.

– Félek, Sully. Kurvára rémült vagyok. Mondta már neked valaha bárki is, hogy nem vagy elég? Mert nekem igen, és nem volt nagyszerű. – Sóhajt. – Csak tudni akarom, miért. Miért nem voltam elég jó? Vagy csak elég, a fenébe is? Én miért nem értem meg az erőfeszítést?

– Ne egy ilyen seggfej szavaira alapozd az értékedet.– Összeszorítom a fogaimat. – Különösen nemarra seggfejére. Minden egyes hibád, ami van – és igen, van néhány. Nem akarlak baromságokkal etetni, és azt mondani, hogy tökéletes vagy, mert senki sem az. – Nevet. – Ezek a tökéletlenségek rendben vannak. Ettől vagy tete, és történetesen tényleg kedvelem azt, aki vagy.

A szemeit forgatva fújtat. A tekintetét az óceánra szegezi, a nap rásüt a hullámokra. – Alig ismersz engem, Sully.

– Nézz rám!

Nem teszi.

Felé nyúlok, megfogom az állát, és magam felé húzom, hogy figyeljen.

Amikor a zöld szemei rám fókuszálnak, megkérdezem:– Hazudtál bármiről? Tettetted, hogy más vagy, mint aki vagy? Olyan oldaladat mutattad nekem, ami nem hiteles?

– Nem.

– Őszinte voltál velem?

– Igen.

Megsimítom az állát a hüvelykujjammal, imádom a bőre érzetét az ujjbegyeim alatt. – Akkor, Thea, ismerlek téged, és történetesen tényleg kedvelem azt, aki vagy.

Halk zihálás szökik ki a száján.

– Abba kell hagynod, hogy félj az ismeretlentől. Soha semmi sem biztos, de ez nem jelenti azt, hogy nem ugorhatsz és élvezheted a zuhanást.

Mint a villámcsapás, Theaszája az enyémen.

És aztán ahogy a villám eltűnik, a szája is.

Egy pillanatig azt hiszem, képzeltem a csókot, de kitágult, aggódó szemei szerint nem így volt.

Az éles, akadozó lélegzetvételek hangosabbak a parton megtörő hullámoknál, és nem tudom, vajon belőle jönnek-e.

– Én…

Az ajkaira szorítom a hüvelykemet, elhallgattatom. Az érintésem hatására nyel egyet, a szemeiben lévő aggodalom eloszlik, vágy váltja fel.

Kinyújtja a nyelvét, a pillanat egy törtrészéig az ujjbegyemen nyalakodik, mintha nem tehetne az ellen, hogy megkóstolja.

Ez a vesztem.

A sajátommal fedem el a száját, keményen és gyorsan csókolom meg.

Engedi, csaknem olyan vadsággal viszonozza, ahogy én csókolom. Az ujjai a hajamba túrnak, belekapaszkodik a túlburjánzott fürtökbe, és magához szorít. Átkarolom, a fenekéhez csúsztatom a kezem, és könnyedén az ölembe emelem.

Egy pillanatra megszakítja a csókunkat a zihálása, ahogy meglovagol, belesüllyed az ölembe, mintha odateremtődött volna. Kizárt, hogy ne érezné, ahogy a kemény farkam a középpontját dörzsöli.

Még egyszer összezárja az ajkainkat, tekergőzik rajtam.

Az egyik kezemet a csípőjén hagyom, a másikat a pulóvere alá csúsztatom. Lágy bőrének otthonérzete van az ujjbegyeim alatt és úgy döntök, akkor akár örökké is megérinteném őt, ha megengedné.

Viszketek az érzéstől, hogy mindenét érezzem, de nem mehetek tovább, hagyom, hogy ő mondja meg, mikor és mire áll készen.

Aztán megérzem, amint a nyelve végigsimít a számom, és kinyitom, átengedem neki a vezetést.

Thea lassan, alaposan megcsókol. A szánk összeolvad, a nyelveink gyakorlott ritmusban csúsznak egymáson. Amikor zümmög, esküszöm, a lábujjaimig érzem.

Lassan elhúzódik, kemény mellbimbói a mellkasomhoz simulnak minden éles, bizonytalan lélegzetvételével. Vágytól lángoló szemekkel néz le rám.

– Ez… Én… – Nyel egyet, hangosan és nyersen. – Én…

– A szemem! A szemem! Állítsd le, Frankie!

Thealeugrik az ölemből, úgy húzódik el tőlem, mintha egy tinipár lennénk, akiket épp rajtakaptak a szüleik.

– Hagyd békén, Jonas – dorgálja a menyasszonya. – Akkora szégyen vagy.

Felhúzom a lábaimat, elrejtem a kemény farkamat a kíváncsi tekintetük elől. Azon dolgozom, hogy lenyugtassam a légzésemet, és újra kontroll alá vonjam a testemet, miközben Theaöccse és a menyasszonya felénk tart.

Thea fölöttem áll nagy és vad szemekkel.

Ijedtnek tűnik.

És mintha bánná, hogy megcsókolt.

– Thea, én…

– Ne. – Nagy mosolyt tapaszt az arcára,és az öccse felé fordul. – Hé! Mit csináltok itt ilyen korán?

A srác a hüvelykujjával átmutat a válla fölött. – Ez a bolond azt gondolta, romantikus lenne a parton sétálni napkeltekor.

– Nem tudod, hogy most aludnod kellene, amíg még tudsz? – mondja Theaa jövendő sógornőjének. – Azt fogod kívánni, bár több időt töltöttél volna az ágyban, amint az unokaöcsém vagy -húgom megszületik.

Feltápászkodom, odaállok Thea mellé, de nem érek hozzá.

– Valószínűleg, de legalább a látvány megérte. – Frankie rám mosolyog. – Szia, Sully. Jó újra látni téged.

– Téged is. Hogy haladnak az esküvői előkészületek?

– Ugh– nyögi. – Kimerítően. Jonas állandóan arról próbál meggyőzni, hogy dedikált focilabdákat adjunk esküvői ajándékként.

– Ne forgasd rám a szemed, Frank. A foci a mi dolgunk, a középvonalunk.

– Bármit is jelent ez – mondja Thea. – Fejezd be a terhes menyasszonyod stresszelését, Jonas.

– Igen, Jonas – visszhangozza Frankie. – Fejezd be a stresszelésem.

– Nem elég rossz az, hogy összebandáztál az anyámmal ellenem, most már a testvéremmel is csinálod? – Jonas megrázza a fejét. – Nincs benned szégyenérzet, asszony?

– Hát, hozzád megyek feleségül… – Vállat von. – Így nincs.

– Várj – mondja Thea, a táskájáért nyúl és beletúr. – Szerintem van valami krémem erre az égésre.

Jonas lecsap a táskára, de Thea gyorsan arrébb lép.

– Látod, milyen idegesítő? – Rám néz, de a lány felé mozdul. – Biztos, hogy ebbe akarod fektetni az idődet?

Thea felé nézek, aki feszült figyelemmel néz.

– Biztos – mondom, miközben egyenesen ránézek.

Az ajkai szétnyílnak, ahogy a szavak elhagyják a számat, és én megint meg akarom csókolni.

Félénk vigyorba húzódik a szája, és egy vad hajtincset tűr a füle mögé.

– Lehet, hogy csak a hormonjaim, meg ilyenek miatt, deannyira cukik vagytok együtt, srácok – közli Frankie. – Bárcsak összejöhetnénk valamikor és vacsorázhatnánk vagy valami, mert a film óta…

Öklendezik, eltakarja a száját a kezével.

– Jól vagy? – kérdezi Thea.

Az arca eltorzul, aztán egy mély lélegzetet véve elhúzza a kezét.

– Bocs, csak a mozis popcorn gondolatára is újra hányni akarok. – Újabb fejrázás. – Amit mondani akartam, hogy mióta a korábbi terveink nem sikerültek, összehozhatnánk valamikor egy vacsorát vagy ilyesmi.

– Tarthatnánk családi vacsorát – ajánlja Jonas. – Anya könyörgött, hogy csináljunk egy nagyotés, ez egy jó esély lenne, hogy mindenki összejöjjön, és nem vesz el túl sok időt a tervezgetéstől.

– Jó ötlet – mondja Frankie. – És végre megismerhetjük azt a srácot, akiről állandóan nyafogsz. – Thea felé kacsint.

Felé fordítom a fejem, így látom, ahogy az arca élénkpirossá változik.

Nem hajlandó tudomásul venni engem, a pillantásával lyukat éget Frankiefejébe.

Beszélt rólam a családjának?

Érdekes.

Thea kinyitja a száját, és én akcióba lendülök, túlságosan félek, hogy visszautasítja Frankie javaslatát.

– Nagyszerű lenne – mondom gyorsan. – Imádnám.

– Jó. Nem akarok nagyképű bunkónak tűnni, de…

– Megnézzük a naptárunkat és majd meglátjuk, mit tudunk összehozni– fejezi be Jonas. – Kiderült, hogy eléggé felborítja a dolgokat, ha az esküvőd hat hónappal előbbre kerül. Nyakig ülünk a megbeszélésekben.

– Kellékek és kóstolások és szalvéták és székek. Bla-bla-bla. – Frankie vigyorog.– Mondtam neki, hogy hozzámennék a városházán.

– A francokat, Frank. Csak egyszer tesszük meg ezt a szart,és nekem megvannak a gimis füzeteink, ahol részletekbemenőenkifejtetted az esküvődet. Tudom, mit akarsz.

– Az a ZacEfronnal való esküvőm volt! Te nem vagy ő!

– Igazad van. Én vagyok a jobb választás.

– Láttad őt a Nagyfater elszabadulban? A feneke – legyezi magát –, szent Batman, Robin.

– Az egy fenékdublőr volt! Kigugliztam!

– Miért kerestél rá más férfiak fenekére? – vág vissza felvont szemöldökkel.

– Ugyan, naponta látom más fickók seggét az öltözőben. Az semmi, ha kiguglizom.

– Ez a beszélgetés egyáltalán nem furcsa – közli Thea.

– Bocs. – Frankie arca kigyúl. – Mindegy, találkozzunk hamarosan, jó? Hagyjuk, hogy visszatérjetek a…

– Kellemes, csendes, szép napkeltenézéshez, miközben legalább fél méterre ültök egymástól – Jonas rám néz. – Mert nyilvánvalóan nem smaciztál a nővéremmel nyilvánosan, ugye?

Nevetek a túlvédelmezésén; mindketten tudjuk, hogy ez vitatható. Theaeléggé képes arra, hogy gondoskodjon magáról.

– Igaz – válaszolok, hogy megnyugtassam.

Thea felhorkan mellettem. – Jó ég, Jonas. Felnőtt vagyok – egy náladidősebbfelnőtt. Azt teszek, amit akarok. Tűnj el innen, mielőtt felrántom a gatyádat, ahogy régen.

És máris bebizonyítja az igazamat.

Jonas szeme kikerekedik a félelemtől, ahogy a menyasszonya kezéért nyúl. – Gyere, Frank. Menjünk haza. Túl sok őrült van itt kint.

– Milyen drámai – motyogja Thea, integet, miközben Jonas a parton rángatja a lányt.

– Olyan rosszak voltak a felrántásaid? – kérdezem, amint hallótávolságon kívül vannak.

Vigyorog. – Talán egyszer vagy kétszer felakasztottam a kilincsre.

Füttyentek. – Hűha. Tényleg rohadtul örülök, hogy én vagyok az idősebb testvér, és sosem volt nővérem.

– Hidd el, az a seggdugasz mindig megérdemelte.

Megfogja a takarót, és elkezdi összehajtogatni.

– Ó. Öö, máris menni akarsz? – Megfogom a derekát, és közel húzom magam felé. – Mert azt reméltem… – Folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk.

A szavaim kimondatlanul maradnak, ahogy elfordulva kibújik a szorításomból.

– Dolgom van a műhelyben.

A szavai nem durvák vagy odavetettek, de van valami távolságtartás köztünk, ami nem volt korábban.

Összevont szemöldökkel nézem, ahogy Thea beleteszi a takarót a táskájába.

– Hé, Thea?

– Igen?

– Minden oké?

Felnéz rám, és a legrövidebb pillanatig látom… a félelmet.

A csók megijesztette.

Ugyanazt a hamis mosolyt tapasztja magára, mint az öccsével szemben, és azt mondja:– Igen. Miért ne lenne? – Teljes magasságában kiegyenesedik. – Gyerünk. A visszafelé úton meg akarok állni a Daisy’snél. Igazán rám férne egy újabb kávé.

Elsiet mellettem a kocsi felé.

Nem ő az egyetlen, aki azon aggódik, mit okozhatott az a csók.