3.-4. Fejezet

 

 

HARMADIK SZELET

THEA

 

 

Fordította: Mandy

 

– ANYU! APUS! NASIT HOZOK!

Belépek a bejárati ajtón a szülőházamba, nem vesződöm a kopogással, mert habár már kiköltöztem, mikor 18 éves voltam, de mindig ez lesz az otthonom.

A szüleim írtak nekem egy üzenetet, míg Sully a mosdóban volt, hogy beszélni akarnak velem. Egy további másodpercet sem vesztegettem, mielőtt kiszaladtam onnan. Rosszul éreztem magam, hogy lógva hagytam őt, de nem akartam megkockáztatni, hogy újra beszélnem kelljen Jadennel. Szörnyű vagyok hazudozásban, és ő pont az a személy, aki képes lenne átlátni a színjátékunkon.

De legalább lefirkantottam a telefonszámomat, mielőtt eltűntem. Most már rajta múlik, hogy használja-e, és valahogy remélem, hogy nem talált engem túl őrültnek és megteszi.

Mert Sully feneke? Igen, fogadnék egy százasba, hogy ez a pasi soha nem hagyja ki a láb napot.

Viccesnek tűnt, higgadtnak, az a fajta srác, aki ugyanazt keresheti, amit én – egy jó kis lepedőtornát. Nem akarok semmi komolyat– még nem állok rá készen –, de egy kis szórakozás senkinek sem árt, nem igaz?

Elindulok a konyha felé, megállok, hogy megnézzem a falakat díszítő képeket, Jonasról és rólam életünk különböző szakaszaiban.

Mosolygok, ahogy nézem, hogy feltartja az első foci trófeáját. Ki gondolta volna, hogy ennyi év után profi focista lesz? Én kurvára biztos, hogy nem, mivel az elején olyan sokat küzdött. De nem is lehetnék büszkébb a kisöcsikémre. Igaz, hogy még mindig bosszant, amikor ő is itthon van, de nem bánom, hogy a rokonomnak mondhatom ezt a kis dinkát.

Emellett ez segít nekem fontos pontokat szerezni a srácoknál a randi alkalmazásokon, és Isten a tudója, hogy a világ összes segítségére szükségem lenne ezen a téren.

Általában nehéz találni valakit, főleg miután szétcincálták a szívedet, de egy kisvárosi randizás? A fenébe is, ez eléggé megnehezíti a dolgomat. Vagy együtt nőttél fel minden partiképes agglegénnyel, és pontosan tudod, hogy miért agglegények még, vagy elijeszted a pácienseket, ha a magánéletedről árulsz el részleteket – legalábbis ez az én problémám. Lehet, hogy hülyén hangzik, de minden srácnak, akivel megpróbáltam randizni, muszáj volt valamit hozzáfűznie a pályaválasztásomhoz.

– Szerelő vagy? Az nem férfimunka?

– Női szerelő? Van egyáltalán ilyen?

Személyes kedvencem volt, mikor defektet kaptunk vacsorára menet. – Majd én megoldom. Nincs az az Isten, hogy valami tyúk mutassa meg.

Ugyanaz a szar, újra és újra. A pokolba, a vége felé még Jaden is elkezdett megjegyzéseket tenni a munkámra.

Utálom, amikor úgy jössz haza, hogy bűzlesz az olajtól. Férfiszaga van. Kezdem úgy érezni magam, hogy ebben a kapcsolatban én vagyok a lány.

Mert valami oknál fogva valószínűleg nem lehet vaginám és dolgozhatok autókkal. Ha melleim vannak, akkor olyan dolgokat kell élveznem, mint a szépségverseny, és otthon kell maradnom sütiket sütni. Nem arról van szó, hogy ezek bármelyike rossz dolog, de ezek nem az én dolgaim. Kell, hogy meglegyenek a saját érdeklődési pontjaim, nemtől függetlenül.

Elhessegetem a gondolataimat, biztonságosan visszatuszkolom őket a Jaj Nekem dobozba, és egy széles mosolyt veszek fel a szüleim kedvéért. De amikor befordulok a sarkon a konyhába, meg sem látják. Túlságosan el vannak foglalva a smárolással, mint két kanos tinédzser.

– Jaj– mordulok fel. – Menjetek szobára ti ketten.

A szüleim leválnak egymásról, anyám összeszorítja az ajkait, és apu nyakába temeti az arcát. Legalább ő veszi a fáradságot, hogy zavarban legyen. Apám csak a szemeit forgatja, és azt mondja:

– Tudomásom szerint te nem laksz itt. Ez az egész ház a mi szobánk, te kuki-torlasz.

– Jaj, Istenem!– Eltakarom a füleimet. – Mit mondtam neked erről, hogy ne hívj így?

– Hogy? – Hangja tele van jogtalan ártatlansággal. – De hát ez vagy. Mindig is ez voltál, mióta megszülettél. Igazából meg vagyok lepve, hogy találtunk időt elmenekülni és megcsinálni az öcsédet.

– Megcsinálni az öcsémet? – Elfintorítom az arcom. – Valahogy ez még rosszabbul hangzik, mint csak azt mondanád, hogy szexelni.

– Én inkább döngetésnek hívom – szól közbe az anyám, láthatóan túl van a zavarán.

– Bánom, hogy idejöttem – motyogom és megfordulok, hogy elmenjek, de a szüleim nevetésben törnek ki mögöttem.

– Ne menj el, Thea! Csak hülyéskedünk veled. Gyere be. Izgalmas híreink vannak.

– Rendben, de több szó ne essék szexről vagy döngetésről vagy bárhogy is hívjátok. Oké?

– Oké – ígérik egyszerre.

Vonakodva helyet foglalok az asztalnál és látom, hogy mindketten eldobható papírpohárból kortyolják a bort, ahogy mindig is szokták.

Lehet, hogy kemény időket éltek át miattam, de imádom, hogy a szüleim olyan szeretetteljesek egymással még ennyi együtt töltött év után is. Első kézből tudom, hogy milyen nehéz fenntartani egy kapcsolatot. Harminc év és két gyerek után még mindig ilyen erősek? Hát, minden elismerésem, hogy próbálják egybentartani a dolgaikat.

– Fáradtnak tűnsz – biggyed le anyám szája sarka. – Aludtál?

– Igen, csak nagyon el vagyok foglalva az üzlettel, mióta az a faszszopó Mark ki lett rúgva, és kevés a technikusunk. – Apámra nézek, mielőtt még bármit is mondhatna. – Ne kérj újra elnézést. Nem tudhattad, hogy ilyen undorító disznó.

Két hete az egyik technikus letapizott, mire én azon nyomban kirúgtam. Pácban voltunk-e már amúgy is a kevés alkalmazott miatt? Igen, sokkal rosszabb lett. Pontosan ezért voltam a Slice-ban, hogy ma bepótoljam a munkát. Egész héten a műhelyben dolgoztam, hogy elvégezzük a melót, és alig maradt időm a papírmunkára.

Bólint, nem mond semmit, de látom a megbánást és a fáradtságot a szemeiben. Ő is ugyanolyan kimerült, mint én.

– Mi az? – kérdezi anyám témát váltva, és megpróbálja kinyitni a Slice-os dobozt. – Azt hittem, hogy utálod a pizzát.

– Miért csesztet ma mindenki ezzel?

– Mert természetellenes. Ugye, Harvey? – Apám morog egyet válaszul.

– Szóval, mi van a dobozban?

– Mi van a dobozban? – kiabál apám is.

Figyelmen kívül hagyom, és felpattintom a doboz tetejét. – Hoztam nektek… desszert pizzát!

– Azt hittem, hogy úgy teszel, mintha nem szolgálnának fel desszert pizzát.

– Igen, de… valami közbejött ma és indokolt volt.

– Jaj, Thea– nevet anyám. – Csak te tudsz édességekhez menekülni a sós menedékedben. Most akkor rombadőlt számodra a Slice?

És kihagyjam, hogy újra Sully-ba botoljak?

– Nem, vissza fogok menni. A domináns illat még mindig a paradicsom és a sajt, úgyhogy azt hiszem, biztonságban leszek.

Kuncog és feltolja magát apám öléből, majd elindul a szekrényhez néhány tányérért. Mindegyikünknek tesz egy szeletet, úgyhogy nekilátunk és felfüggesztjük a beszélgetést, míg tömjük magunkat cukorral.

– Szóval – kezdi apám, mikor kiürül a tányérja, rápillant a régi órájára, amit gyerekkorom óta hord a karján. – Van néhány hírünk.

– Igen? Az is benne van, hogy elmondjátok nekem, hogy örökbe fogadtatok? Mert ha így van, akkor már tudom.

– Nyugodj meg, nem fogadtunk örökbe. Emlékszem a tizenhat órás vajúdásra, amin keresztül kellett mennem, hogy a makacs kis seggedet a világra hozzam.

– Már megint itt tartunk… – motyogom.

– És én is emlékszem arra a tizenhat órára, engem hibáztatott az összes fájdalmáért – teszi hozzá apa. – Biztos, hogy nem fogadtunk örökbe.

– Egy lány álmodozhat – cukkolom, és betolom a számba az utolsó falatot. Felkapom az üres tányérokat, és elindulok a mosogató felé. – Szóval, mi az a jó hír?

– Hát…

A feltűnő izgatottság anyám hangjában csak két dolgot jelenthet.

Egy, nyertek a lottón.

Vagy kettő, Jonashoz van valami köze.

– Jonas megnősül!

– Szia, nővérkém.

Megpördülök, meglepődve attól, hogy a nem-is-olyan-kicsi kisöcsémet és a leendő feleségét a konyha ajtajában találom.

– Pont időben – mondja apám.

– Mi a…

Akcióba lendülök, kezeimet nyújtva a dereka felé. Szorosan megölel engem, és egy puszit nyom a fejemre. Ugyan ő a kisöcsém, de nem igazán kicsi.

– Nem tudom elhinni, hogy itt vagy, te szarzsák.

– Meglepetés – mondja elhúzódva, majd levigyorog rám. – Mi? Nem is fogsz gratulálni a közelgő esküvőmhöz?

Meglegyintem. – Már hónapok óta tudtam, hogy el vagy jegyezve, idióta. Csak azon gondolkodom, mért most jöttél vissza. Azt hittem, hogy télnél előbb nem házasodtok össze.

– Hát, ami azt illeti… – Jonas ránéz a gyönyörű menyasszonyára.

Ő is vigyorog, aztán a kezét a hasára teszi. – Inkább arra gondoltunk, hogy korábban kellene kezdeni a dolgokat…

– FOGJÁTOK BE! – Úgy ordítok, mint egy átkozott kölyök a jégkrémes kocsi után. – Ez most komoly? – A még mindig lapos hasára sandítok. – Jobb, ha nem szórakoztok velem…

Frankie nevet, és Jonas úgy néz rá, mintha ő lenne a mindene. – Olyan komolyak vagyunk, mint a szörnyű reggeli rosszulléteim és a kívánósságom. Ha már erről van szó, látom, hogy valami Slice-os kaja van itt. Kérlek, mondjátok, hogy az Egy Szelet Szerelem.

– Nem. Jobb.

Felhúzza a szemöldökét, nem hisz nekem. – Jobb, mint a fehér csokis eperszelet?

– Ez az új Krémes édes mámor– mondom neki. Az asztal felé vezetem, Jonas közvetlen mögötte követi. – Nem hiszem el, hogy nagynéni leszek – jegyzem meg, és kiveszek egy szelet pitét Frankie-nek. Jonasnak is ajánlok egy szeletet, de ő elhesseget a hasát paskolgatva.

– Nem, köszi, még ebben a hónapban bele kell, hogy férjek a szmokingomba.

– Ebben a hónapban? – kérdezem. – Azt hittem, hogy februárban házasodtok… Ó!– fújtatok. – Ó, Istenem. Még ebben a hónapban esküdtök, és én nagynéni leszek?

– Hát, nem ebben a hónapban – mondja Frankie, és ragyogva néz Jonasra. – De tekintve a kis meglepetésünket, és a következő szezon is gyorsan közeledik, így előre kell hozni az esküvőt a jövő hónap elejére, ha nem akarok úgy az oltár elé sétálni, mint egy partra vetett bálna.

Boldogság sugárzik róluk, és a szemem megtelik könnyel.

– Gyerünk! Engedd ki őket – bátorít anyám. – Velem is ezt volt, mikor tegnap megtudtam.

Csakhogy nem mondhatom el neki, hogy az én könnyeim nem éppen az eufória miatt vannak.

Ne érts félre, rendkívül örülök a bátyámnak.

Csak nem tehetek róla, de úgy érzem, nekem kellett volna az elsőnek lennem.

Így kellene lennie, nem? Először az idősebb házasodik és alapít családot. De még ha lenne is időm, hogy igazán belevágjak valakivel a dolgokba, úgy tűnik, mostanában nem tudok többet felmutatni néhány randinál. Még csak állandó szexpartnerem sincs.

Jadent leszámítva a leghosszabb kapcsolatom egy hónapig tartott, míg rá nem jöttem, hogy amit én kizárólagosnak hittem… nem az volt.

Lerázom magamról a szomorú szerelmi életem bosszúságát, a pillantásomat Jonasra szegezem. – Később beszélünk még arról, hogy nekik mondtad el először.

Ártatlanul felemeli a kezét. – Csak úgy megtörtént. FaceTime-oltunk, és Frank pont a képernyő előtt lett rosszul, és mivel…

– Mivel én már átéltem tizennyolc hónap puszta kínzást, és két gyereket toltam ki a vaginámon, nagyon gyorsan rájöttem, hogy mi folyik itt – fejezi be anyám.

– Leticia, megijeszted Frankie-t – mondja apám lágyan.

Egy szelet pizza megdermed a levegőben úton Frankie szája felé, miközben ő anyámra bámul rémülettel az arcán. – Egész idő alatt hányni fogok?

Anya megrázza a fejét. – Jaj, nem. Természetesen nem, drágám. Csak annyit akartam mondani, hogy a kilenc hónap alatt szivárványosat kakáltam, és ha lehetne, hogy örökké terhes legyek, megtenném.

Frankie könnyekben tör ki – gondolom a hormonok –, és kirohan a szobából.

– Csak így tovább, Anya – mondja Jonas, és rohan a menyasszonya után.

Anya utánuk indul, és nevetve próbál bocsánatot kérni tőlük.

Ránézek az apámra, akinek bugyuta vigyor ül az arcán. – Baj, ha azt mondom, hogy ettől még csak jobban szeretem őt?

– Tekintve, hogy valószínűleg egy életre elijesztette Frankie-t, igen, de nektek kettőtöknek beteges humorérzéketek van, nem vagyok meglepve.

– Innen kaptad te is a tiédet, tudod.

– Igen, és biztos vagyok benne, hogy segíteni fog nekem a folyamatban lévő fáradozásaimban, hogy lepaktáljak egy férfival és megállapodjak valamikor. Úgy értem, basszus, még Jonas is előbb házasodik, mint én.

– A házasságot túlértékelik.

– Mondja az, aki már több, mint harminc éve házas.

– Ami csak azt jelenti, hogy van tapasztalatom, hogy támogassam ezt a kijelentést. – Rámkacsint, aztán elkomorul. – Nézd, mogyoró, tudom, hogy őrület van a munkában a munkaerőhiány miatt, de ez nem mindig lesz így. Biztos, hogy ez is elrontja a társasági életedet. Hamarosan rendbe hozzuk, rendben?

– Tudom, apus, de én boldog szingli vagyok. Ne aggódj miattam.

Rámnéz, nem hisz a szavaimnak, és gondolom, nem kellene meglepődnöm a szkepticizmusán.

Évekbe telt, hogy meggyőzzem, hadd vezessem én a másik telephelyünket a sziget északi részén. Biztos volt abban, hogy eldobom magamtól az életet és a képzettségeimet, hogy valami “jelentéktelen szigeten lévő jelentéktelen kis műhely”-hez kötöm le magam. Azt akarta, hogy menjek el innen, utazzak, fedezzem fel, mit szeretek csinálni, amíg még fiatal vagyok, mielőtt még “letelepedem”, hogy nála dolgozzak… vagy Jadennel legyek. Nagyon sokáig vitáztam vele erről, de ő nem engedett.

Igaza volt Jadennel kapcsolatban, de a vele dolgozással kapcsolatban nem.

A műhely működtetése az, amit akarok. Itt nőttem fel. Ez az otthonom. Szeretem ezt a kisvárost, a szigetet. Soha nem lesz még egy olyan hely, ahol ennyire kiegyensúlyozottnak érzem magam.

Nem változtatnék semmin, még akkor sem, ha a szerelmi életem félresiklott.

– A szerelmi életedet említve – szólal meg Jonas, és keresztbefonja karjait masszív mellkasán az ajtókeretnek dőlve. – Frankie és én végigmentünk a vendéglistán. Beírhatunk hozzád egy plusz főt? Vagy szólóban utazol, mint általában?

Mint általában?

Dühít, ahogy ezt mondja, mintha mindig is szingli lennék.

Jó, lehet, hogy igaza van, de ez akkor is belémszúr. Persze, hogy szeretnék találni valakit, akivel megállapodhatnék, de kurvára félek, hogy az mit jelenthetne a szívemnek, ha a dolgok nem sikerülnek.

Ezt Jadennek köszönhetem.

Szeretlek, Thea, de te túl sok munkával jársz. Valami könnyebbre van szükségem.

Négy évig voltunk együtt. Azt hittem, hogy össze fogunk házasodni. Nem volt tökéletes, de tudom, hogy én is egy kicsit gáz vagyok. Azt hittem, túl tudunk lépni a különbözőségeinken – és abból jó sok volt –, és működtetni tudjuk.

Aztán gyakorlatilag azt mondta, hogy nem érem meg a fáradozást, és ez kurvára belémmart. Teljesen kitépte a szívemet a mellkasomból.

Passzolni fogom legközelebb ezt a szívfájdalmat.

– Külön asztalunk lesz a magányos lúzereknek– cukkol Jonas.

– Mivel én vagyok a tanú, azt jelenti, hogy a csicsás menyasszonyi asztalnál ülhetek.

– Igen, de nem lesz ilyen cirkuszi mutatvány a menyasszonyi asztalnál. Csak összeültetjük az embereket olyan csoportokba, amikről úgy gondoljuk, hogy a legkevesebb rumlit okozzák.

Nagyszerű. Mivel szingli vagyok, el kell viselnem, hogy egy csomó idegen közé üljek.

– Van néhány csapattársam, akikkel kijönnél, ebben biztos vagyok, és ők testvéri jóváhagyással jönnek. Hozzájuk tehetlek, ha szeretnéd.

Csapattársak? Fúj. Hallottam öltözői sztorikat. Erősen passzolom.

A “testvéri jóváhagyás” megjegyzése sem hagyom figyelmen kívül. Mióta Jaden összetörte a szívemet, Jonas elkezdte jóváhagyni (vagy nem jóváhagyni) az udvarlóimat. Ez ostoba és elavult dolog, és akárhányszor szóba hozza, tökön akarom vágni.

– Az egyetlen haverom, Geoff– fogadok, hogy őt kedvelnéd. Neki is furcsa szokásai vannak az ételekkel, ő nem eszik semmit, amit piros. Ő…

– Plusz egy fő – vágok közbe, mert annyira nem vagyok elkeseredett, hogy olyan fickóval randizzak, aki nem eszik meg valamit, ami egy bizonyos színű. Ez mégis milyen? – Írj be nekem egy plusz főt.

Felhúzza a szemöldökét. – Tényleg?

– Aha. Már van valaki, akit elhozok.

Nem tudom, miért mondom ezt, mert határozottan nem randizom senkivel.

De nem akarom, hogy megismertessenek valakivel. Nem akarok idegenekkel ülni. Nem akarom, hogy a lúzerek asztalához ültessenek.

Anyám tűnik fel a semmiből, az ajtóban áll elkerekedett, izgatott szemekkel. – Nem tudtam, hogy találkozgatsz valakivel.

– Nem is.

Összehúzza a szemöldökét. – Akkor…

– Hát, úgy értem, hogy de. Ez… ööö… még új. Még nem igazán címkéztük fel.

Azaz olyan új, hogy még meg sem történt.

– Ó. Hát. – Felcsillannak a szemei, és már látom a terveit az én esküvőmmel kapcsolatban is. – Alig várom, hogy találkozzak azzal a fiúval.

– Mi van, ha egy lány az?

– Kérlek. – Forgatja anyám a szemeit. – Mintha érdekelne. Csak azt akarom, hogy a gyerekeim boldogok legyenek.

– És ezért vagy, Anya, a kedvenc anyukám.

Apa felhorkant. – Ő az egyetlen anyád.

– Ha te mondod. – Megvonom a vállam. – Még mindig meg vagyok győződve arról, hogy örökbe fogadtatok.

– Te is? – kérdezi Jonas. – Azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki ezt reméli.

– Illegális eladni a saját gyerekeidet? – motyogja apám.

– Már felnőttek vagyunk. – Jonas eltolja magát a faltól, odasétál az asztalhoz, és kivesz egy szelet pizzát a dobozból. – Frankie miatt – magyarázza, bár egy pillanatig nem hiszem el neki.

– Ha el akarnátok most adni minket, biztos, hogy szükség lenne egy egész rakás papírmunkára, és konyítanotok kéne valamit az internet sötét világához.

A szüleink komoran néznek egymásra.

– Elpuskáztuk a lehetőségünket, mikor a régi bébiszitterük felajánlotta…– mondja anya.

– Megcsinálhattuk volna a szerencsénket – ért egyet apa.

– Bébiszitter? – torpan meg Jonas. – Milyen bébiszitter? – Vadul néz rám. – Miről beszélnek, Thea? Te idősebb vagy… emlékszel valami bébiszitterre?

– A szomszédunk volt, Miss Marr…

Még vadabb lesz a tekintete, már ha lehetséges még ezen a ponton, és kirohan a szobából. – Frank! Ígérd meg, hogy soha nem engedjük meg, hogy idegenek vigyázzanak a gyerekünkre, főleg, ha megpróbálják megvenni őt.

– Ki akarja megvenni a babánkat?

– Valószínűleg egy csomó ember. Biztos nagyon aranyos lesz.

A szüleimre nézek. – Ha engem nem is fogadtatok örökbe, legalább mondjátok, hogy Jonast igen, mert nem biztos, hogy osztozni akarok a DNS-en egy ilyen tökfejjel.

– Ezt soha nem fogjuk mondani. Igaz, Harvey?

Apa összecipzárazza a száját, eldobja a kulcsot, aztán úgy kuncognak, mintha a világ legjobb viccét mesélték volna el.

Imádom, hogy így meg tudják nevettetni egymást, és úgy vihognak, mint a fakutya ilyen kis butaságokon.

Bárcsak nekem is lenne ilyenem, valami ilyen biztos és tartós.

De először is, találnom kell valakit az esküvőre.

NEGYEDIK SZELET

SULLY

 

 

Fordította: Tony

 

THEA.

Annak ellenére, hogy az anyám folyamatosan duruzsol a fülembe valami öreg nőről az idősotthonban, ahol dolgozik, akimegpróbált levetkőzni a bingó közben, a gondolataim visszatérnek a szépségre, akivel múlt héten találkoztam, amikor kinyitottam a Slice ajtaját, ahol egy barátommal reggeliztem. Vasárnap volt. Vasárnap mindig együtt reggelizünk.

A találkozásunk utáni este volt azon ritka alkalmak egyike, amikor hátradőltem egy sörrel, és mint egy idióta, egyenesen az ölembe borítottam, átáztatva a farmeromat, és a zsebemben levő cetlijét.

Nem akarom, hogy a városban bárki beleszóljon a dolgomba, ezért nem érdeklődtem felőle. Helyette azóta minden nap eljöttem a Slice-ba, remélve, hogy itt lesz. És azon kaptam magam, hogy a kikötőben is kerestem. Thea említette, hogy a közelben dolgozik, ezért minden étteremben és boltban nyitva tartottam a szemem, ahol alkalmazhatták.

Egy századmásodpercre eszembe jutott, hogy létrehozom az első közösségi média fiókomat, és próbálom ott megtalálni, de aztán lebeszéltem magam erről az őrültségről.

Emellett, ez egy kis város. Biztos, hogy még egymásba fogunk botlani.

Az lesz az egyetlen célom, hogy meggyőzzem, adjon még egy esélyt, mivel nem hívtam és írtam neki, és tudom, hogy már régen túl vagyunk ezen a társadalmi normán.

Szép munka, seggfej!

– Figyelj, Anya – mondom, amikor szünetet tart. – Mennem kell! A barátaim várnak.

– Ó, mondd meg azoknak a fiúknak, hogy üdvözlöm őket. És Sully? Látogass meg hamarosan – mondja anyám. – Egy anyának hiányzik a gyereke. Emellett, biztos, hogy a testvéreid is szívesen látnának.

Nekem is hiányzik. Csak azt kívánom, bár láthatnám, és nem kellene azon aggódnom, hogy apámat is látom.

– Tudom. Próbálok valamikor időt szakítani, hogy meglátogassalak.

– Kérlek, tedd meg! Szeretlek, Jólélek.

Azóta hív így, amióta beszéltem neki a pillangóimról.

– A lelked beszél hozzád, Sully. Mélyen érző vagy. Másképp érzel.

– Én is szeretlek, Anya. Hamarosan beszélünk, oké?

Ahogy az asztalhoz érek, letesszük, és becsúszok a bokszba.

– Épp időben – mondja Porter, amikor leülök mellé. – Azt hittem, cserbenhagysz minket, és egyedül hagysz ezzel a két barommal.

Kuncogok. – Soha nem vetnélek alá annak a kínzásnak, ember.

Néhány éve találkoztam Winstonnal, amikor a városba jöttem egy kis tivornyára. Az apámat akkor engedték ki a börtönből, és anyám visszaköltöztette a házunkba. Egy hétig bírtam. Nem volt ínyemre ez az egész tegyünk úgy, mint egy boldog család dolog. Huszonöt éves voltam, kilátástalan melóm volt, és az életem nem tartott sehova. Ezt bárhol csinálhattam.

Szóval, leléptem.

Motelonként és báronként haladtam végig a parton. Mire ide értem, már túl sok kiábrándító részeg éjszaka állt mögöttem.

Fáradt voltam. Lestrapált.

Aztán rátaláltam Winstonra – vagy ő talált meg engem.

Megértést ajánlott, és egy helyet, ahol maradhatok. Vele laktam, amíg a most már felesége elkezdett ott lakni. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy Winston szeret kóbor állatokat befogadni.

Winstonnal jött Foster. Ők már gyerekkoruk óta barátok voltak, és mindenféle őrült sztorit hallottam róla, mielőtt pár évvel ezelőtt visszaköltözött a városba, és összebútorozott Winston ikerhúgával. Most egy sikeres kertépítő vállalkozást működtet, és vezet egy bizottságot, amely csinosítja a szigetet a turisták számára.

A múlt évben Porter, Foster régi barátja Kaliforniából, eljött, hogy lassabb tempójú életet keressen magának és a lányának, és itt maradtak még egy szezonra. Úgy tűnik, ez a hely marasztalja az embereket.

Én nem szívesen engedek új embereket az életembe, de semmiért nem cserélném el a szülővárosomat. Persze, hiányzik az anyám és a testvéreim, de ezt vezetett a valaha volt legjobb barátokhoz.

– Apa vagy – mondom Porternek. – Tudnod kellene bánni velük.

Porter megemeli a szemöldökét. – Te az én angyali lányomat ehhez a kettőhöz hasonlítod?

– Angyali? Á! – fújtatok. – Alig egy hónapja pillanatragasztóval a hasamhoz ragasztotta a kezemet.

Megvonja a vállát. – Nem kellett volna munka közben elaludnod.

– Multimilliomos vagy, vagy mi a fene… Miért nem tudsz fizetni egy igazi bébiszitternek, ahelyett, hogy kihasználod szegény, gyanútlan barátaidat?

– Milliárdos – javít ki vigyorogva. Elég büszke a tényre, hogy a kis internetbiztonsági cége végre átlépte a milliárd-dolláros bevételt. – És nem. Lehet, hogy gazdag vagyok, de akkor is csóró.

– Pöcs – motyogom, de igazából nincs igazi él a szavaimban.

Az igazság az, hogy bármikor vigyáznék Kyrie-re Porternek és a menyasszonyának, Dorynak. Az a kölyök egy kaland. Egy kis szarházi, amiért összeragasztott… de akkor is vicces.

– Haver, bármit csinálsz is, ne legyen gyereked. Teljesen megöli a szexuális életedet – kapcsolódik be Foster a beszélgetésbe. A haja vadul kócos, mintha beletúrt volna. – Azt hittem, rossz volt, amikor Nellie kisebb volt, és állandóan csak aludt, de most már jár, és tönkretesz mindent, ami az útjába kerül, és ez megöl minket. Olyan baromi fáradtak vagyunk. Állandóan. Még döngetni sincs energiánk.

Winston felnyög. – Azt hittem, megbeszéltük, hogy nem beszélsz a szexuális életedről, amikor jelen vagyok.

– Villámhír: a húgod és én szexelünk. – Foster vigyorog. – Valójában a kedvenc póza…

Puff!

– Mi a fene! Te most felpofoztál engem? Egy kibaszott étterem közepén?

Winston vállat von. – Semmi gond. Ismerem a tulajt.

– Én is, seggfej… mivel ő az apósom.

– És szerintem ő sem akar arról hallani, hogy Wrent döngeted. Valójában… – Winston megint felpofozza Fostert. – Ezt azért, mert döngeted a húgomat.

– Istenre esküszöm…

Foster meglöki Winstont, és dulakodni kezdenek, nem törődve azzal, hogy egy bokszban ülünk a Slice-ban, és az emberek elkezdenek bámulni.

– Szét kéne őket választanunk? – kérdezi Porter.

– Nem tudom… Valamennyire látni akarom, ki győz.

– Én ötven dolcsit teszek Fosterre. Ő egy harcos. Bizonyíthatom.

– Tartom a tétet, mert együtt laktam Winstonnal. Láttam, mennyivel tud fekvenyomni.

Porter felém nyújtja a kezét, és kezet rázunk, aztán tovább nézzük, ahogy a két idióta birkózik, és amikor tudnak, bevisznek egy-egy gyomrost is.

Amikor a dühös Simon átszáguld az éttermen a két idióta felé, még mindig nem mozdulunk, hogy szétválasszuk őket, mert nagyon jól tudjuk, hogy Simon maga is elbír velük.

Puff! Puff!

Simon mindkettőt kupán vágja.

– Komolyan? Ez az én üzletem – fortyog, lenézve a fiára és a vejére.

A fiúkban van annyi tisztesség, hogy bűnbánónak tűnjenek, elengedik egymás karját, és bocsánatkérést mormolnak.

Az apa lehajol, a tekintete lángol. – Ha ti ketten csak hangosabban veszitek a levegőt, én személyesen foglak kikísérni a helyiségből, és seggbe rúgni. Érthető?

– Igen, uram. Nem fog még egyszer előfordulni, uram – motyogja Foster.

– Értettem, Apa – mondja Winston, mindenhova néz, csak az apjára nem.

– Helyes. – Simon felegyenesedik, aztán rám és Porterre néz, kinyújtja a kezét. – Köhögjétek ki!

– Mit? – kérdezi Porter.

– Ne játsszátok a hülyét. Tudom, hogy fogadtatok erre a kis csetepatéra, és mindketten vesztettetek. Én nyertem. Köhögjétek ki!

Összeszorítom az ajkaimat, próbálok nem nevetni, miközben előveszem a pénzt, és odaadom a pasasnak, aki sokkal inkább az apám, mint a sajátom.

– A roha… - mondja Porter, miközben belenéz a pénztárcájába. Előhúz egy százdollárost. – Tudsz visszaadni?

– Nem. – Simon felmarkolja a pénzt. – Öt perc múlva visszajövök felvenni a rendelést. Addig próbáljátok nem megölni egymást.

Morogva elmasírozik. Nem tudom kivenni, mit mond, de biztos vagyok benne, hogy az a szó elhangzik, hogy betoncipő.

– Figyelmeztethettetek volna, hogy jön – mered ránk Winston.

– Ja, seggfejek. – Foster összefonja a karját a mellkasán.

– És kihagyjuk a műsort? Ugyan már.

– Hát – mondom Porternek. – Épp most vesztettünk százötven dolcsit.

– Kérlek, ti gazdag csókák megengedhetitek magatoknak. Porter bűngazdag, és most neked is van egy puccos programozói melód. Egyébként hogy megy a munka, Sully? – kérdezi Winston.

– Eddig nem rossz. Még csak két hete csinálom, szóval nincs okom panaszkodni. A „távmunka” része jó.

– Még mindig nem hiszem el, hogy amíg nálam laktál, végig online kurzusokat csináltál, és nekem nem is szóltál róla.

– Nem kérdezted, hát…

– Így te nem reklámoztad. – A szemét forgatja, befejezi a mondatomat, mintha már hallotta volna.

Valószínűleg hallotta is. Csendes ember vagyok, aki nem beszél a dolgairól, hacsak nem kérdeznek rá direkt. Megtartom magamnak a kártyáimat. Miután az apám úgy átbaszott, természetes, hogy óvatos vagyok mindenkivel.

– Ugye tudod, hogy csak a nőknél kell kijátszani ezt a titokzatos kártyát? – folytatja. – Házas vagyok… nem akarom a farkadat. Csak avass be, Sully.

– Biztos, hogy nem akarod a farkamat? Most úgy beszélsz, mint egy lány.

– Kérlek! Ha a farkadat akarnám, meg is kapnám – csettint az ujjával –, így. Baromi karizmatikus vagyok.

Felhorkanok. – Szegény Drew!

Csak viccelek. Ha van valaki a Földön, aki elbír Winstonnal és a szarságaival, az Drew. Amikor először találkoztak, gyűlölet volt első látásra – vagy legalábbis ezt mondták maguknak. Én tudtam. Éreztem.

Kiderült, hogy nekem volt igazam.

– Szegény Drew? Nem inkább „A fenébe, hogy lehet ilyen szerencsés?”

– Nem. Igaza van – ért egyet Foster. – A feleséged valószínűleg naponta megbánja, hogy hozzád ment.

Winston rábámul. – Nem akarok ilyen hülyeséget hallani tőled, seggnyaló.

– A lányom jobban viselkedik, mint ti ketten, és ő nyolc éves.

Mindketten megpöckölik Portert. Ő az asztal alatt megrúgja őket, én meg a fejemet rázom.

– Megrémít, hogy bármelyikőtök is szülő – mondom. – Éretlen idióták vagytok.

Winston gúnyolódik. – Felnőni hülyeség.

– Igen, nem lehetsz állandóan komoly – helyesel Foster. – Az unalmas.

– Mit mondasz? Élet, élvezet, érzés?

– Nem. – Foster megrázza a fejét. – Inkább sör, sonka és segg.

– Határozottan taco, tequila és tőgyek– állítja Porter.

– Mind tévedtek. – Simon áll meg az asztal végénél, összekulcsolva a karját a mellkasán. – Rendelj, fizess, távozz. Nos, mit hozhatok nektek?

– Egy kis jobb kiszolgálás jó lenne – okoskodik Winston.

– Igazad van. Bocsi! – Simon vigyorog. – Mit hozhatok nektek, ti kis szarosok?

– A francba! – füttyentek. – Megkaptuk.

Keményen rám néz. – Te is a listámon vagy. És te is, Porter.

– Mi? Mit csináltunk?

– Bűnpártolás.

Felnevetek. – Ez igaz.

Leadjuk a rendelést: egy nagy tésztás és mártásos pite és egy nagy bundáskenyeres pite. Amikor az italrendelésnél tartunk, Simon csak odaveti, hogy kapunk, amit kapunk, és otthagy minket.

– Szóval, találkoztál már az új főnököddel? – kérdezi Porter.

Ő ajánlott be a céghez, ahol most dolgozom, és meg kell mondanom, ő most a kedvenc emberem.

Nemcsak azért, mert a munkám édes anyagi előnyökhöz juttat, de amit a legjobban szeretek, az a rugalmas időbeosztás.

A főnököm egy tag, aki alapított egy céget, aztán úgy döntött, hogy utál állandóan dolgozni, így eladta, de még mindig meghatározó szerepe van, és benne van a keze mindenben. Ezért nem zavarja, hogy mikor dolgozom, amíg tartom a határidőket. Nem vagyok egy irodához vagy a számítógépemhez láncolva egész nap, ami fantasztikus.

Ez az engedékenység hagy nekem időt a hullámokra, és leginkább kint a vízen szeretem tölteni az időmet.

Amikor rájöttem, hogy ki kell költöznöm Winstontól, tudtam, hol fogok először lakást keresni: a kikötőben.

Találtam egy kis csónakházat, mi már régóta üresen állt. Miután megtaláltam a tulajt, megtudtam, hogy a csónak az elhunyt apjáé volt, és fogalma sincs, mit kezdjen vele, mert ő nem ért a csónakokhoz. Mondtam neki, hogy fel tudom újítani, és segítek eladni, ha megengedi, hogy ott lakjak a felújítás alatt, de ő nem akarta a felelősséget. Inkább, nevetségesen alacsony áron rám íratta a tulajdonjogot, és most ott lakom, lassan visszaadva neki a csillogását.

Szeretek kikötőben élni, kint lenni állandóan a vízen. A tenger kiszámíthatatlan és vad, én pedig imádom.

Még ha Winston nem engedte volna meg, hogy a kanapéján hédereljek, akkor is a városban maradtam volna. Abban a pillanatban, hogy átléptem a városhatárt, tudtam, hogy ez az a hely, ahol laknom kell, és ez mind az óceán miatt volt.

Mióta letettem a seggemet Winston kanapéjára, elégedettebb vagyok, mint valaha. Nem panaszkodhatok.

Tető a fejem fölött? Pipa. Állandó munka? Pipa. Barátok, akik tudom, hogy megtennének értem bármit? Pipa.

Jól vagyok. Az élet jó.

Végre.

– Még nem – mondom Porternek –, de beszéltem vele néhányszor. Elég földhözragadtnak tűnik. Olyan kocka, és talán kicsit őrült is.

– Őrült?

– Van ő őrült, vagy én leszek az. Egy csomó kecskét hallottam a háttérben.

Porter nevet. – Ne aggódj, az elméd sértetlen. A pasas imádja a törpekecskéket, és állandóan befogadja őket. Ahányszor csak találkozunk vele, hogy megbeszéljük a biztonsági intézkedéseket, Dory mindig kéri, hogy lopjunk tőle egyet.

– Bolond, ha azt hiszi, hogy elbír egy kecskével, Kyrie-vel és veled.

Porter félrebillentett fejjel mereszti a szemét Winstonra. – Foster nem csapkodott meg eléggé, hogy ennyire kétségbeesetten vágysz még a verésre?

– Kérném jegyzőkönyvbe venni, hogy én támogatom a fiam seggberúgását. Egy verés valószínűleg jót tenne neki.

Simon érkezik tálcával a kezében. Az asztalra csúsztatja, és kiosztja a csokis tejet mindannyiunknak.

– Mi a fene ez? – ráncolja Winston a homlokát az italára.

– Ha úgy viselkedsz, mint egy gyerek, akkor úgy is fognak kiszolgálni, mint egy gyereket – mondja neki az apja.

– Egyszer a lányod is eljátszotta ezt a szart – jegyzi meg Foster.

– Szerinted kitől örökölte?– kérdezi Simon.

Porter vigyorogva emeli a szájához a poharát. – Jó vicc. Imádom a csokis tejet.

– Mi van? Nincs hajlítható szívószál? – duzzog Winston a mellkasán keresztbefont karral.

Simon előhúz egy szívószálat a zsebéből, aztán megtöri. Mind halljuk az árulkodó pukkanást.

– A franc… Eltörted? Most hogy használjam?

– Találd ki! – Simon rám szegezi haragos tekintetét.

Várakozón felemelem a szemöldökömet, egyáltalán nem félek. – Igen?

– Csak várom az okostojás megjegyzésedet. A mogyorógaléria többi tagja már mind mondott valamit.

Kuncogok, és felemelem a poharam. – Köszönöm!

– Na, ezért – mutat rám – vagy te a kedvencem, Sully.

– A fiad vagyok. Nekem kellene a kedvencednek lennem.

– Éppen azért nem vagy te a kedvencem. Már így is túl sok évet töltöttem veled. Változásra van szükségem.

– A szülőség nem így működik! – panaszkodik Winston a távolodó hátának. – Istenem, szeretem a vén seggfejet– motyogja, és ellopja Foster szívószálát a poharából.

– Haver! – Foster próbálja visszaszerezni az ellopott szívószálat, de Winston elrántja a kezét. Foster felmordul. – Kibaszottul esküszöm, Winston…

– Fiúk, fiúk, fiúk! Nem kell újrakezdeni a szánalmas csatátokat – mondom. – Mély levegő! Tisztítsátok meg magatokat!

Winston sóhajtva forgatja a szemét. – Na, itt van megint a hippi duma.

Szobatársamként Winston első kézből látta, hogyan „hangolódok rá” az emberekre és a szituációkra. Habár soha nem hazudtam a megérzéseimről, megjátszottam ezt az egész hippi dolgot, csak hogy bosszantsam.

Kivéve a meditációt. Az a rész nem hazugság. Akkor kezdtem el, amikor ideköltöztem, és letettem az üveget. Valahogy segített rendezni a fejemben a szüleimmel kapcsolatos dolgokat. Eléggé sebzett voltam, amikor ideérkeztem, de ez most már a múlté. Megtanultam, hogy ne keveredjek olyan szituációkba, amik lehúznak, és pontosan ezért csak kétszer voltam otthon azóta, hogy apámat kiengedték a börtönből.

– Egyébként – mondja nyomatékosan – áll még a hétvégi barbeque?

– Dory és én benne vagyunk. Már meg is terveztük, hogy Kyrie hol alszik – vigyorog Porter. – Én hozom a tequilát.

– Basszus, jó! – Foster izgatottan dörzsöli össze a tenyerét.

Porter nevet. – Ezúttal próbálj meg nem levetkőzni, rendben?

– Ő? És mi van veled? Te vagy az mindig, aki szuperül fel van pörögve, és meg akarja dugni a csaját mások mosdójában – vitatkozik Winston.

– Józan voltam, amikor az történt!

– Nagyszerű! Akkor ha iszol tequilát is, ezt szorozd meg tízzel. – A szemeit forgatja. – Felteszem, akkor te és Wren is benne vagytok, ugye? – kérdezi Winston.

– Mindig – feleli Foster. – Nellie a nagyapjával lesz. Már mindent elterveztünk.

– Kitűnő. Úgy látszik, akkor mind megoldottuk. ApaRikerre is vigyáz. – Winston felém fordul. – Te benne vagy?

– Akarok-e köztetek ülni, és nézni, ahogy ez a két barom verseng, hogy ki tud nagyobb részeg bajt okozni? Persze – bólintok. – Határozottan.

– Erre gondoltam – nevet. – Hé, srácok, hallottátok, hogy Jonas Schwartz visszajött? Jövő hónapban nősül, elveszi Callahan atya lányát.

– Még mindig nem fér a fejembe. – Foster megrázza a fejét. – Profi focista a mi kis városunkból… ki gondolta volna?

– Profi focista és kibaszott milliárdos, akit ismerünk. – Winston felemeli a szemöldökét. – Ezt próbáld felfogni.

– Ha ez megkönnyíti a dolgotokat, legtöbbször és sem állítom, hogy ismerlek titeket, srácok.

– A fenébe, ember. Még emlékszem, amikor a legmenőbb dolog a városban a Slice volt.

– Hűha, Foster. És ha arra gondolok, hogy te voltál a kedvencem – mondja Simon, miközben leteszi a pizzánkat az asztal közepén levő tartóra.

– Azt mondtad, hogy én voltam a kedvenced – szólok.

Simon vállat von. – Az ember meggondolhatja magát.

– Köszönöm! – kiált fel Foster. – Most megmondanád ezt a lányodnak is? Mondtam neki, hogy nem lehet még egy kutyánk, mert a baba mellett túl sok lenne, de találtam egy nagyon cuki kiskutyát a menhelyen, és Jim a neve. Jim! Tudod, milyen tökéletes lenne nekünk? Már van Mike-unk és Prisonünk. Hivatal rajongók vagyunk… meg kell mentenünk, mielőtt még valaki már elhalássza előlünk.

– Még egy kutyát akarsz vinni az amúgy is túlzsúfolt házadba? Azt hittem, eddig a szexuális életed hiányára panaszkodtál. Nem hiszem, hogy még egy kutyát vinni abba a cirkuszba jó ötlet lenne – mondja neki Porter.

Simon felnyög. – Mi a fenét mondtam neked arról, hogy bármilyen szexuális témát emlegetsz a jelenlétemben?

– Ezért akarom szétrúgni a seggét – mondja Winston az apjának.

– Sajnálom, ha valaha is megállítottalak, fiam. Rajta!

Alig hagyja el a szó Simon ajkát, Winston már meg is üti Foster, ahogy az előbb.

– Hé, te pöcs! – dörzsöli meg Foster az arcát. – Ez fájt!

– Jó! Most, hogy ezen túl vagyunk… – Simon felém fordul. Ravasz vigyor jelenik meg az arcán, nekem pedig kikapcsolnak az érzékeim. – A barátnőd itt van. Csodálkoztam, hogy nem vagy ott vele. Máris vihar van a paradicsomban?

Felegyenesedek. – Thea itt van?

Tudom, hogy hibát követtem el, abban a pillanatban, hogy a szó elhagyta a számat. Behunyom a szemem, és legszívesebben elbújnék egy lyukban, úgy téve, mintha soha nem mondtam volna ezt, mert természetesen a reakcióm felkelti mindenki érdeklődését.

Foster és Porter eldobják a pizzaszeletet, amiért nyúltak, és felém kapják a fejüket.

Winston kíváncsian csillogó szemekkel hajol át az asztalon. – Ő a barátnőd? – vonja fel a szemöldökét. – Vagy a dugópajtid?

Kinyitom a szemem. – Semmi.

– Nem úgy viselkedsz, mintha semmi lenne. – Csupafog vigyor terül szét az arcán. – Kihagysz minket, haver? Barátnőd van, és nekünk el sem mondod?

– Nem lennék meglepve, ha ez lenne a helyzet – mondja Foster. – A pasinak egy kibaszott lakat van a száján. – Felhorkan. – Akár a CIA-nek is dolgozhatna, olyan jól tud titkot tartani.

– Foster magához nyúl a szőrös és rajzfilm pornóra. Egyszer rajtakaptam, amikor Winstonnál és nálam aludt.

– Mi a fene, Sully?

– Hogy is van ez a titoktartás? – vigyorgok rá.

Winston összeráncolja az orrát a barátjára. – Határozottan el kell beszélgetnünk a szőrös pornóról, de milyen fajta rajzfilmes pornó? Olyan anime szarság? Mert az nem is olyan furcsa.

– Nem. Ezekben a rajzfilmes pornókban különböző sorozat karaktereket húznak hatalmas farkakra. Gondolj Lois Griffinre, vagy Velma vagy Linda Belcherre.

– Igaza van, Linda tényleg dögös – mondja Porter. – De azok a pornók baromi ijesztőek. A farkak olyan… – kört mutat az ujjaival – nagyok.

Foster fortyogva mutat rám. – Halott ember vagy!

– Mind a négyőtöket a fiamnak tekintelek, és most éppen túl sokat tudtam meg rólatok. – Simon megrázza a fejét, aztán újra rám néz. – Egyébként, csak azt gondoltam, talán köszönni akarnál a csajodnak, ha már egyszer minden nap idejössz, hogy láthasd.

Elkerekedik a szemem, ő pedig felnevet.

– Tudom, hogy szereted a pizzámat, de nem annyira. Ráadásul tényleg vicces volt látni, hogy amikor desszert pizzát rendeltél, körülnéztél, hátha odarohan a cukor említésére.

Rábámulok, mert tuti nem látszottam olyan kétségbeesettnek.

Simon sugárzik, élvezi a reakciómat, mint egy apa, aki zavarba hozta a gyerekét. – Hát, fiúk, remélem, ízlik a reggeli! Később visszanézek.

Tesz néhány lépést, aztán visszafordul.

– Ó, és Sully? – Az étterem másik felébe mutat. – Hatos asztal.

Mint egy kutya a parancsszóra, felállok.

Porter és Foster ellenszenves hangokat ad ki, amiket nem tudok megfejteni, csak a küldetésemre fókuszálok.

– Ki az a Thea? – kérdezi Winston még egyszer.

– Egy lány.

– Ne szórakozz! – mondja. – De ki neked?

Vetek rá egy pillantást. – Ezt szeretném én is tudni.