19.-20.- Epilógus

 

 

 

 

TIZENKILECEDIK SZELET

THEA

 

 

Fordította: Maya

 

– OKÉ, mi a baj? Tíz perce tettem le eléd azt a desszertpizzát, de két harapásnál többet nem ettél belőle, pedig tudom, hogy semmi baj nincs vele.

Bámulom a Krémes édes mámor pizzát, és próbálom megakadályozni, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam... megint.

Napok óta teljesen össze vagyok zavarodva. Egyetlen édességet sem ettem.

De amikor Jonas felhívott, és megkért, hogy ma este lógjunk együtt, csak mi ketten, nem tudtam nemet mondani neki. Már csak napok választják el az esküvőtől, aztán elutazik a nászútra, aztán kezdődik a fociszezon. Valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy látom őt az ünnepekig.

A szívfájdalmam várhat.

– Semmiség – mondom Simonnak.

Vékony vonallá préseli az ajkait, és bólint, a válla fölött átvetett törölközőt a pultra dobja. Aztán a könyökére támaszkodik, és olyan tekintettel néz rám, hogy elfordítom a tekintetem. – Sullyról van szó?

– Igen – válaszol helyettem Jonas mellettem ülve. – Kibaszott napok óta duzzog, és ez tényleg megöli az esküvői hangulatomat. Ünnepelnünk kéne, mert három nap múlva megnősülök, mégis itt vagyunk, a desszertpizzát bámuljuk, és próbáljuk visszatartani a könnyeinket.

– Jonas! – rója meg Simon.

– Mi az? Csak őszinte vagyok, mivel valaki nem az.

Igen, haragszik rám. Bevette az egész színjátékot, és nem örült túlságosan, amikor tiszta vizet öntöttem a pohárba, és elmondtam neki, hogy Sully és én csak színleltünk. Valakinek el kellett mondanom, mi történt, és mivel Jonas a legközelebbi barátom, ő volt a szerencsés nyertes.

Úgy érezte, hogy átverték, és őszintén szólva, meg is értem. Nem kellett volna hazudnom egy ilyen hülyeségről, csak azért, hogy megkíméljem magam a szégyentől, hogy egyedül menjek a kisöcsém esküvőjére.

– Az ő hibája, hogy búslakodik. Sully azt mondta neki, hogy szereti, és ő meg csak elkezdett hápogni. – Úgy csapkod a karjával, mintha csirkeszárnyak lennének, meg minden.

– Remélem, valaki csak úgy lefilmez téged, ahogy ezt a szart csinálod, és holnap már az egész internet tele lesz vele.

– És akkor mi van, ha így lesz? Majd azt mondom nekik, hogy a nővérem egy nagy csirkeszar.

– Jonas! – Simon megint leszidja. Aztán az ajkai lefelé görbülnek. – Nos, tényleg igaza van – mondja nekem.

– És ez egyáltalán miben segít?

– Mi, az őszinteség?

Rámeredek. – A desszert pizzáért jöttem ide, nem az ítélkezéseitekért.

– Csak mondom – emeli fel a kezét. – Ráadásul Sully ezen a héten is minden nap itt volt. Szerintem azt reméli, hogy felbukkansz.

Kizárt, hogy engem keres, azok után nem, hogy a kora reggeli órákban leléptem a hajójáról.

Nem hívott, nem küldött sms-t. Nem akar velem beszélni, és nem hibáztatom érte.

– Nem hiszem, hogy ez a helyzet.

Simon úgy néz, mintha valami mást akarna mondani, de jobb belátásra tér.

– Mindegy, mivel álltatod magad, kölyök. – Hátradönti a fejét. – De a helyedben én nem lennék benne olyan biztos. – Kétszer megkocogtatja a pultot, aztán elsétál.

– Tudod – mondja Jonas, miközben a sörösüveg címkéjét piszkálja –, amikor Frankie-vel szakítottunk, az volt a legnehezebb dolog, amin valaha is keresztül kellett mennem. Olyan érzés volt, mintha kitépnék a szívemet a mellkasomból, aztán egy buldózer áthajtana rajta, miközben én nézem. Kibaszott brutális volt.

Pár napja nem láttam Sullyt, de valahogy úgy érzem, mintha hetek – sőt évek – teltek volna el.

Hülyeség, mert még csak nem is ismerem olyan régóta. Igazából nem is jártunk. Az egész csak színlelés volt. Csak szex volt.

De ha ez így van, miért érzem így? Miért pont olyan érzés, ahogy Jonas leírta? Olyan, mintha a fejemben lenne, és mindent, amit érzek, a felszínre húz.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Az a lényeg, Thea, hogy ha csak egy töredékét is érzed ennek, akkor bolond vagy, hogy elfutsz, és nem mondod el neki, hogy te is szerelmes vagy belé.

Szerelem.

Szeretem Sullyt? Ez nevetséges, nem?

Nem ismerem olyan régóta, és nem is igazán randiztunk. Az egész csak kamu volt, igaz?

Kit érdekel, hogy a szívemet jobban megdobogtatta, mint eddig bármi más. Kit érdekel, hogy a mosolyától melegséget és szédülést éreztem, vagy hogy az illata megnyugtató volt, hogy az érintésétől úgy éreztem, hogy élek.

Kit érdekel, hogy valódi volt-e.

Nem volt az... ugye?

– Jonas?

– Igen?

– Azt hiszem, elbasztam.

Felnevet. – Nem mondod, hugi.

 

 

 

 

– Thea? Hallottad, amit mondtam?

– Hm?

– Ezt nemnek veszem. – Apa végigsimít a haján. – Figyelj, kölyök, tudom, hogy közeleg az esküvő, és biztos vagyok benne, hogy lefoglalnak a tanús teendőid. Miért nem indulsz el korábban a vakációdra? Tudom, hogy elvileg csak holnap kezdődik, de szerintem jól jönne neked a szünet.

Szünet? Az utolsó dolog, amire szükségem van, az a szünet.

A szünet azt jelenti, hogy túl sok időm lesz ülni és gondolkodni mindarról, amit Sully kért tőlem... és arról, hogyan menekültem el előle.

– Jól vagyok. Csak nem aludtam jól az éjjel. Nem kell korán elmennem.

– Thea... Ugye tudod, hogy egy óra múlva zárunk? Ha egy órával korábban elmész, az nem fog téged tönkretenni.

Lehet.

– Egyébként is, mit keresel itt? – kérdezem, elterelve a figyelmét. – Azt hittem, ma a másik műhelyben vagy.

– Mi? Nem jöhetek el ellenőrizni a kemény munkámat?

– Persze, de ez csak arra enged következtetni, hogy nem bízol bennem.

– Thea... – Összecsípi az orrnyergét.

– Csak vicceltem. – Többnyire. Visszafordítom a figyelmemet a kocsira, amiben éppen könyékig benne vagyok. – Csak meglep, hogy dolgozol, és nem az esküvőre készülsz.

– Komolyan mondod? Anyáddal élek, ahol Jonas és Frankie minden áldott nap ott van. Szerintem túlságosan is felkészültem erre az esküvőre. Sőt, úgy érzem, mintha már megtörtént volna, ahányszor anyukád már végigvett velünk minden részletet.

– Annyira azért nem lehet rossz – mondom.

– Kikérte a véleményemet a szalvéták színéről, Thea. Szalvéták! Csak koszosak lesznek, amikor használod őket. Kit érdekel, milyen színűek! – rázza meg a fejét. – Nem bírom tovább ezt az egészet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz. A mi esküvőnk olyan egyszerű volt.

– Le voltatok égve, huszonéves kölykök voltatok. Ráadásul ez az ő gyerekének az esküvője, nem az övé… Persze, hogy ki akar tenni magáért.

– Csak a régi szép idők emlékére ígérd meg az öregednek, hogy nem házasodtok meg, csak azért, mert soha többé nem akarok ezzel foglalkozni.

– Hah – horkantok fel szarkasztikusan. – Nem hiszem, hogy valaha is aggódnod kell amiatt, hogy férjhez megyek.

Összevonja a szemöldökét. – Nem mennek jól a dolgok a pasiddal?

Milyen pasi?

– Kicsit... komplikált.

Rosszallóan összeszorítja az ajkait.

– Ó, ne nézz így rám – mondom. – Még csak nem is kedveled Sullyt.

– Kedvelem őt.

Abbahagyom a hűtő bütykölését, amin csak félig-meddig dolgozom, és kihámozom magam a motorháztető alól, és ránézek. – Tessék? Mióta? Amikor először találkoztál vele, mogorva és elutasító voltál.

– Ó, Thea – kuncog. – Azért, ahogyan rád nézett.

Sóhajtok, és keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt. – És mégis hogyan?

Még nem is ismertem Sullyt, amikor a szüleim először találkoztak vele. A pokolba is, csak másodszor találkoztam vele.

– Mintha a lelke ismerte volna a tiédet.

Hátrahőkölök a merész kijelentésére. – Micsoda?

Megrázza a fejét. – Tudom, tudom. Hülyén hangzik, de úgy nézett rád, mintha egy olyan emberre néznél, aki évek óta melletted van, nem pedig valakire, akivel most találkoztál. Olyan könnyedséggel, olyan megnyugvással. Meglepő volt.

A szavaira kitágul a szemem.

Felkuncog a reakciómon. – Igen, kölyök. Tudtam, hogy nem jártok, amikor a barátodként bemutattad őt. Elfelejtetted, hogy együtt dolgozunk? Hogy gyakorlatilag minden rohadt nap találkozunk? Az egész műhelyben van szemem és fülem. Tudtam, hogy nem találkozgatsz senkivel. És ne felejtsük el, hogy az árnyékom vagy, mióta megszülettél. Ismerlek, mogyoró. Láttam az arcodon. Anyád is látta.

– Én... Mi? – sikoltok.

Két alkalmazott, akik alkatrészeket cipelnek az üzletben, megállnak, és a zűrzavarra néznek.

– Ne törődjetek vele. Hibbant.

– Apa! Nem mondhatod az alkalmazottaimnak, hogy hibbant vagyok!

– Még akkor sem, ha igaz?

– Apa... – A kezeimre hajtom a fejem, és visszatartok egy ingerült nyögést.

Végig tudta, hogy hazudtam. Tudta, hogy Sully valójában nem a barátom.

– Miért nem mondtál semmit? – kérdezem végül.

– Őszintén? Anyád és én azt reméltük, hogy ez segít majd neked visszatérni, azok után, ami történt... – Alakad, nem akarja kimondani a nevét. – Annyira levert voltál. Mintha elvesztetted volna a szikrádat. Ne érts félre, még mindig pimasz voltál, mint mindig, de sokáig nem voltál igazán önmagad. Végre kezdted visszaszerezni azt a darabot magadból, amikor Sully belépett a képbe. Nem akartuk elkiabálni.

– Ez... nem is tudom, mit mondjak erre. Olyan bűntudatom volt, amiért mindkettőtöknek hazudtam.

– Miért tetted?

– Kérlek. Nem vagyok ostoba. Rájöttem az összes célzásra, amivel te és anya dobálóztatok. Tudom, hogy ti ketten újra randizni akartok látni – szemezek vele. – Nem is tudom. Nem akartam... csalódást okozni nektek? Boldoggá akartalak tenni, nem akartam, hogy aggódj, hogy magányos vagyok, vagy ilyesmi.

– Thea, ne vedd sértésnek, de anyád és én leszarjuk, hogy jársz-e valakivel vagy sem. Mi csak azt akarjuk, hogy boldog légy. Ha ez azt jelenti, hogy egyedül vagy, az rendben van. Mi csak a te boldogságodat akarjuk. Az egyetlen ok, amiért talán egy kicsit túl keményen nyomultunk, hogy lássuk, megtalálod-e azt a szikrát, amit elvesztettél, amikor az a szemétláda megmutatta az igazi arcát. Ez minden.

Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak, amikor Jadent szemétládának nevezi. Sullyra emlékeztet.

Aztán elönt a szívfájdalom, és a szememet csípik a ki nem csordult könnyek.

Hiányzik. Annyira hiányzik, hogy kurvára fáj.

Azt mondta, hogy szeret, és én elfutottam, mert már csak ehhez értek.

Azt mondta, hogy ugorjak, és élvezzem a zuhanást.

Egyiktől sem félek.

Csak az rémít meg, hogy vajon megállunk-e a földön vagy sem.

De talán... csak talán megéri a kockázatot.

– Thea? – kérdezi apám.

Felemelem a fejem. – Sajnálom, hogy hazudtam, apu.

Az arca összegyűrődik a könnyeim láttán, és a karjai egy másodperccel később már át is ölelnek.

– Psszt, minden rendben van, mogyoró. Nem vagyunk mérgesek. – Még jobban megszorít engem. – De most egy kicsit aggódom. Úgy tűnt, jól mennek a dolgok… Mi történt?

– Semmi – mondom neki, ellökve magam, és a szememet törölgetve.

Nem sírhatok az alkalmazottak előtt, nem hozhatom magam kínos helyzetbe. – Majd megoldjuk.

Remélem.

– Figyelj, ezt csak egyszer mondom el, oké? Ne dobj el semmit csak azért, mert félsz.

Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de megelőz.

– Tudtad, hogy egyszer megpróbáltam elhagyni az anyádat?

Most már egészen más okból van tátva a szám.

Bólint. – Igen. Nem volt a legjobb pillanatom, de megijedtem. Fiatalok voltunk. Összeházasodtunk, összeköltöztünk. Minden gyorsan történt, és a dolgok kezdtek komolyra fordulni. Egy nap pánikolva ébredtem, mert minden olyan valóságos volt, tudod? Aztán rájöttem, hogy igazit akarok. A könnyű, a nehéz és a bizonytalan pillanatokat akartam. Mindent akartam, mert ettől a jó pillanatok még édesebbek lettek. – Kifújja a levegőt. – Azt mondom, hogy ne hagyd, hogy valami jót, valami igazit elszalassz, csak azért, mert félsz. A futás könnyűnek tűnhet, de nem az. Sokkal nehezebb, mint kitartani és átgázolni a sok szarságon, mert aztán marad a megbánás. Ne fuss el, Thea!

Tedd meg a lépést! Élvezd a zuhanást!

 

 

 

HUSZADIK SZELET

SULLY

 

 

Fordította: Maya

 

– Oké, ez aztán beteg hullám volt! – Winston hátrasimítja nedves haját, és lenéz a fényképezőgépére. Végigpörget a képeken, és halkan füttyent egyet. – Annyi király felvételt készítettem, ember. Jó móka lesz később ezeket átnézni.

– Aha – mondom, nem igazán figyelve.

Biztos vagyok benne, hogy remek fotókat készített, de ez nem számít. Semmit sem éreztem belőle.

Egy pillanatra megáll a vizsgálódásban, de nem szól semmit, továbbra is összeráncolt szemöldökkel nézi a képeket.

Tudom, hogy ég a vágytól. Nagyon kíváncsi.

Egész kibaszott héten.

De ismer engem. Ha beszélni akarok, beszélni fogok.

És én nem akarok beszélni.

Főleg nem Theáról.

Arról nem, hogy azt mondtam neki, hogy szeretem, ő pedig a peremen állt, és nem volt hajlandó ugrani.

Az fájt a legjobban, hogy tudom, hogy ő ugrani akar, csak nem hiszi, hogy méltó vagyok rá, hogy megkockáztassa.

Leteszem a deszkámat a homokra, és helyet foglalok, felhúzom a térdeimet, és rájuk támasztom a karjaimat. Winston mellettem ül, és a képeket lapozgatja a fényképezőgépén, még mindig nem szól semmit.

Ott ülünk csendben, nem is tudom, mennyi ideig. Korán van, a nap alig bukkan fel a horizont fölött, és a víz ma gyönyörű fenevad.

Mély levegőt veszek, és megpróbálom kifújni a bennem lévő vegyes érzelmeket, próbálom megtalálni a nyugalmamat, de hiába.

Egész héten semmi se használt, és ez már kezd eluralkodni rajtam.

A szörfözés a menekülésem, a víz a menedékem – de úgy tűnik, egyikben sem találok egy csepp nyugalmat sem.

A békém akkor tűnt el, amikor Thea is elment.

Winston megköszörüli mellettem a torkát. – Szóval, van valami nagy terved a hétvégére?

Nem ismeri a részleteket arról, mi történt Theával – nem szegtem meg a neki tett ígéretemet –, de összerakta a kirakós hiányzó darabjait, és rájött, hogy semmi jó.

Átható pillantást küldök a legjobb barátom felé. – Nem vagyok hülye, Winston. Tudom, hogy így akarod megkérdezni, hogy megyek-e az esküvőre.

– És elmész?

– Igen.

Megkönnyebbültnek tűnik. – Jó, mert az egész várost meghívták. El kell menned.

Nem állt szándékomban kihagyni az esküvőt, de ezt nem kell tudnia.

Lehet, hogy megszegtem a szabályt, miszerint nem hagyom, hogy az érzelmeim belekeveredjenek, de nem szegem meg az ígéretemet, hogy én leszek a partnere. Soha nem hagynám cserben csak azért, mert elszúrtam.

Winston drámaian felsóhajt, és azt a dolgot csinálja, amit az emberek szoktak, amikor figyelmet akarnak, de nem akarják nyíltan kérni.

Nem vagyok az a fajta, aki játszadozik.

Megint ezt csinálja, én pedig összeszorítom a fogaimat.

– Haver, nincs kedvem a szarságaidhoz. Mi a szabályod velem kapcsolatban? Ha van valami mondanivalód, akkor mondd ki!

Megpróbál elrejteni egy mosolyt. Ez még jobban felbosszant.

Nem kerüli el a figyelmét.

– Sajnálom, ember. Csak még sosem láttalak ennyire feldúltnak, azóta nem, hogy ideköltöztél, és valami fickó kikezdett Theával, te meg bepöccentél és közbeléptél.

– Nem léptem közbe. Te tetted.

– Ó, Sully! – Winston felnevet. – Egyáltalán nem így történt. Szarul voltál, úgyhogy nem csodálom, hogy nem emlékszel.

– Hogy érted ezt?

– Nem én voltam az, aki eredetileg mondott valamit. Te voltál az. Lefoglalt a Wrennel való beszélgetés, és először nem vettem észre, mi történt. Nem avatkoztam bele, amíg nem mondtál valamit a faszfejnek, és ő odalépett hozzád, hogy verekedjetek. Ekkor mentem oda. – Újra elvigyorodik. – Ez vicces... egész este olyan dühös voltál emiatt. Nem tudtad felfogni, hogyan lehet valaki ilyen kegyetlen egy ilyen gyönyörű nővel. Megígérted, hogy ha még egyszer meg kell menteni, ott leszel neki.

Téved.

Tévednie kell.

Ez nem lehet.

– Miért mondod el most mindezt?

– Mi van? És rontsam el a szórakozást? Nagyon viccesnek találom, hogy ön, Mr. Dzsudzsu, nem látta az epikus szerelmi történetének közeledtét már kilométerekről.

A kurva életbe!

– Azt hiszed, hogy hazudok? – kérdezi engem vizsgálva.

Tudom, hogy nem. Érzem.

A sors ennyire biztos bennünk, bébi.

Ezt mondtam Theának az első napon, amikor találkoztunk.

Csak vicceltem, csak ki akartam cseszni vele, mivel épp akkor támadott meg azzal a kéréssel, hogy segítsek neki. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ki ő.

De most már ismerem.

Tudom, hogy ki ő. Tudom, hogy mi zavarja, mi mosolyogtatja meg, mitől nevet és sír, és mitől érzi magát a világ tetején.

Tudom, hogy mitől lesz igazi.

– Nézd, ember! – mondja Winston, és hevesen kifújja a levegőt. – Te vagy a legszűkszavúbb szarházi, akivel valaha találkoztam, és bár ezt sok szempontból nagyra értékelem, néha nehezemre esik olvasni benned. Nem tudom, mi történt közted és Thea között, de azt meg tudom mondani, hogy szívás. Te ott voltál mellettem és Drew mellett, amikor összeszedtük magunkat, és átmentünk mindenen, amit tettünk, szóval én is itt akarok lenni neked. Ha szereted őt, és szerintem szereted, akkor harcolj! Ne sétálj el csak úgy, amikor a szar túl nehézzé válik.

Fanyarul felnevetek. – Nem akarok elsétálni, ember. Megmondtam neki, hogy szeretem.

– Gondolom, ez nem ment jól?

– Elment. Megrémült, és én nem tudom, mit tegyek.

– Nem téved, ha fél. A szerelem kurvára szívás. Nehéz és mocskos. Fájhat, de ugyanakkor kurvára kielégítő is. – Egy hülye mosoly fut át az arcán, és tudom, hogy Drew-ra és a fiára, Rikerre gondol. – Ne mondj le róla, Sully! Ne hagyd abba a harcot!

Megragadok egy marék homokot, hagyom, hogy a szemcsék áthulljanak az ujjaimon. – Nem akarom. Olyan érzés vele lenni, mintha arra jöttem volna rá, hogy mi maradt ki az életemből.

– A szerelem ezt teszi. Észrevétlenül a közeledbe lopódzik, és rádöbbent, hogy elégedett voltál, de sokkal több is lehetnél. Úgy értem, személy szerint én nem. Én egy kibaszott szerencsétlen szemétláda voltam, mielőtt Drew megjelent, de azért meglepett.

– A legjobb dolgok az életben általában így szoktak történni.

– Vicces ezt tőled hallani. – Felegyenesedik, hogy felálljon. – Rendben, én megyek. A feleségem bármelyik percben felébredhet, és biztos vagyok benne, hogy csodálkozni fog, hol a fenében vagyok.

A tekintetemet még mindig a vízre szegezve bólintok.

Megveregeti a hátamat, és a homokban csoszogva elindul lefelé a parton, vissza a házához, ami nincs túl messze.

Legalább száz méterre van, amikor hallom, hogy utánam kiált.

– Hé, Sully? – felé fordulok. – Szeresd őt kettőtök helyett is, amíg már nem fél. Aztán szeresd még egy kicsit.

 

 

 

 

Nem vettem a fáradságot, hogy kocsival menjek a szertartásra. Nem volt értelme, hiszen a menyasszony és a vőlegény a város közepén házasodnak össze... szó szerint.

A kis pavilon, amely a város megalakulása óta itt áll, népszerű helye az esküvőknek, és gondolom, ők is életben akarták tartani a hagyományt, és ragaszkodni akartak a gyökereikhez.

Becsúszom a hátsó sorba, és csodával határos módon találok egy helyet.

– Á, Sullivan! Eljöttél – mondja Mrs. Harkle, amikor leülök mellé. – Kíváncsi voltam, hogy eljössz-e vagy sem. Egész héten nem láttam a mi Theánkat a hajódon. Gondoltam, hogy ti ketten fasírtban vagytok.

Morgok, mire Mrs. Harkle felkuncog.

– Nos, úgy vélem, hogy nem téves a feltételezésem – ráncolja a homlokát. – Kár. Szerintem ti ketten szép párt alkottatok.

– Tényleg? Azt hittem, azt akarja, hogy Thea eltűnjön a képből, hogy ön megszerezhessen magának, Mrs. Harkle – kacsintok rá. – Ne higgye, hogy nem látom, ahogy nézi, ahogy a hajón dolgozom. A fedélzete elég tiszta – nincs szükség arra, hogy négyszer söpörje fel egy éjszaka.

Egy pillanatra sértődötten néz, de aztán megvonja a vállát. – Egy öregasszony álmodozhat, Sullivan.

Elvigyorodom, elhelyezkedem a helyemen, és előre fordítom a figyelmemet, ahogy fojtott motyogás hallatszik a tömegből, amikor a lelkész – akiről tudom, hogy Frankie apja – elfoglalja a helyét.

– A mindenit! Imádom az esküvőket. Mindig olyan varázslatosak – suttogja Mrs. Harkle. – És drámaiak.

Halkan felnevetek, amikor Jonas elfoglalja a helyét, és megszólal a zene.

Az oltárnál kevesen állnak, csak egy-egy tanú, így tudom, hogy amikor Jonas felragyog, az azért van, mert Thea elindul a sor elejére.

A szívem kalapál a mellkasomban, ahogy megfordulok, hogy megnézzem őt. A karja összefonódik egy olyan srácéval, akivel még sosem találkoztam, miközben lassan haladnak lefelé a folyosón. Világoszöld ruhája épp a megfelelő módon öleli körbe minden domborulatát, és az ujjaim megrándulnak a vágytól, hogy újra megérintsem. Túl régen volt már.

Amikor helyet foglal a bátyja mellett, és hátrafordul, hogy a menyasszony belépésére várjon, elfelejtek levegőt venni.

Thea mindig is gyönyörű volt, mindig megdobogtatta a szívemet.

De ma este?

Kibaszottul lenyűgöző.

Mintha érezné, hogy a tekintetem felfalja, úgy talál rám a tömegben, ajkai halk, meglepett zihálással nyílnak szét.

Jonas meghallja őt, és felém néz.

Elvigyorodik, majd odahajol, és súg valamit. Innen, ahol ülök, nem tudom leolvasni a szájáról, amit mondd, de észreveszem az apró mosolyt Thea ajkain.

Elfordítja rólam a tekintetét, de én nem veszem le róla az enyémet.

Szeresd őt kettőtök helyett is, amíg már nem fél. Aztán szeresd még egy kicsit.

Winston szavai visszhangoznak a fejemben, miközben végig őt figyelem, mert még ha akarnám sem tudnám levenni róla a szemem.

Beszélni akarok hozzá, hogy elmondjam neki, nem adom fel, de nem ad esélyt.

Amint vége a rövid ceremóniának, ő már el is tűnt.

Keresem és keresem, de végül feladom, és elindulok a fogadás felé.

Újabb fél óra telik el, mire újra észreveszem, a tömegbe vegyülve beszélget Randyvel és Blythe-val, azzal az idősebb párral, akik talán még Simonnál is gyakrabban járnak a Slice-ba.

Mosolyog és nevet, és mindenki más számára úgy tűnik, mintha semmi baj nem lenne az életében.

De látom a repedéseket. A mosolya nem teljesen éri el a szemét, és a nevetéséből hiányzik a melegség.

Megtört. Sérült.

És én ezt mind helyre akarom hozni.

– Hé, ember! – Winston letelepszik mellém. A koktélóra hatalmas sátrában állunk, és várjuk, hogy elkezdődjön a fogadás. – Szarul nézel ki.

Nem tudom megállni, hogy ne nevessek fel. – Köszi. Örülök, hogy ezt hallom.

– Hoztam neked rövidet, hogy felvidítsalak. Tudom, hogy nem vagy egy nagy ivó, de ez egy esküvő, és rendesen meg kell ünnepelni.

Az orromat ráncolva a folyadékot bámulom. – Az tequila?

– Mivel teljesen tisztában vagyok az alkoholfogyasztási szokásaiddal, annak ellenére, hogy azt hiszed, hogy olyan trükkös vagy ezzel kapcsolatban, nem. Ez whisky.

– Bassza meg, kösz! – Megragadok egy poharat, és ledöntöm.

– Azt hiszem, ez a pia volt a megfelelő választás.

Winston felém csúsztatja a másik felest, én pedig megrázom a fejem.

– Nem, jól vagyok. Csak kellett egy kis valami, hogy kiengedje a feszültséget.

– Értem. Mindannyian voltunk már így, kínzó a várakozás, hogy az, akit szeretünk, viszontszeressen minket.

– Ez nyilvánvaló? – kérdezem.

– Csak nekem. – Lehúzza a felesét. – Ha ettől jobban érzed magad, Thea nem kevesebb, mint tízszer nézett ide az egész dolog alatt.

A baráti társaságunk felé mutat, akik távolságot tartanak, mert mindannyian tudják, hogy nincs kedvem társasághoz. – Azok az idióták számolták.

– Ó, azok az idióták, mi?

– Rendben. – Elvigyorodik, meg sem próbálja leplezni a bűntudatát. – Lehet, hogy én is csatlakoztam – vesz egy mély lélegzetet.

Odanézek, és látom, hogy Thea engem néz.

A tekintete perzselő, a szemei tágra nyíltak, és még innen is látom, ahogy a mellkasa emelkedni és süllyedni kezd.

Thea talán megijedt, de még mindig akar engem.

Közelebb lépek hozzá, de amint megteszem a lépést, ő elrobog, és ismét eltűnik a tömegben.

– A fenébe! – mondja Winston. – Mintha a Discovery Channelt nézném, vagy valami szart.

– Miért? Mert csak úgy elszaladt, mint egy megrémült gazella?

– Nem, biztos voltam benne, hogy úgy fogtok egymásnak esni, mint két kiéhezett vadállat. Ez valami intenzív kacér szemmel dugás volt. – Felnevet, és meglök. – Kapd el, te idióta!

– Nem igazán ez a megfelelő hely...

– Ugyan már, ember. Az esküvők a romantikáról és minden más nyálas szarságról szólnak. Csak menj, és szerezd meg! Beszélj vele! Mondd meg neki, hogy nem hátrálsz meg. Nincs vesztenivalód.

– Én...

Minden érvem elhalványul, mert Winstonnak igaza van. Nincs vesztenivalóm, de mindent megnyerhetek.

Bassza meg! Utána megyek.

Elindulok a nyomában, arrafelé tartok, amerre utoljára láttam őt, és ekkor a fények elhalványulnak.

– Hölgyeim és uraim – mondja a DJ a hangszóróból. – Kérem, köszöntsék velem együtt Mr. és Mrs. Jonas Schwartzot!

A tömeg füttyszóval és éljenzéssel fogadja Jonas és Frankie nagyszerű belépőjét.

Remek, most itt ragadtam.

Jonas a mikrofonért nyúl.

– Üdv mindenkinek. Frankie és én meg akartuk köszönni, hogy ma este együtt ünnepeltek velünk. Nagyra értékeljük, hogy megtűrtétek az utolsó pillanatban tartott esküvőnket, és ezért: nyitva a bár! – Mindenki éljenez. – Egy kicsit kevésbé hagyományosan fogjuk csinálni a dolgokat. Szeretnénk, ha maximálisan élveznétek az estét és az ingyen piát, ezért kihagyjuk az első táncot, a beszédeket és az összes ilyen unalmas dolgot. Ti már ismertek minket, úgyhogy nincs értelme minden szaftos részletet elmesélni nektek. Legyünk őszinték, ez egy kisváros, ahol nagyon szeretjük a pletykákat, így ezeket már úgyis mindannyian tudjuk. Csak bulizzunk, és érezzük jól magunkat, mert szent szar, házasok vagyunk!

Jonas a karjába rántja Frankie-t, és keményen megcsókolja. Mindenki újra kiabál és tapsol.

– Köszönöm, bassza meg! Az esküvők olyan unalmasak, ember – mondja Winston.

– Haver, az összes hagyományos szarságot megcsináltad az esküvődön.

– Ja, és egy kibaszott tonna pénzt spóroltam volna, ha csak a bíróságra megyek, ahogy akartam.

– De Drew-ért csináltad – emlékeztetem.

– Igen, és miatta megérte. – Fülig szerelmes vigyorral néz rám. – Kérsz még egyet? Mert teljes mértékben az a tervem, hogy kihasználjam az ingyenes bárt.

– Nem – rázom meg a fejem. – Jól vagyok.

– Ahogy akarod. – Megveregeti a hátamat. – Apropó, ember?

– Igen?

– Megtaláltam Theát.

A táncparkett felé mutat, és a levegő elhagyja a tüdőmet, amikor meglátom, hogy ott áll a terem közepén, mikrofonnal a kezében.

Úgy tűnik, mindenki más is észreveszi, mert a terem elcsendesedik, minden szem rá szegeződik.

– Hát, a francba! Ti aztán igazán tudjátok, hogyan kerüljön egy lány a középpontba, nem igaz? – Könnyed kuncogás hullámzik végig a téren. – Tudom, hogy Jonas azt mondta, ma este nem lesz beszéd, de én sosem voltam az a fajta, aki betartja a szabályokat.

Kifújja a levegőt.

– Mindig is felnéztem az öcsémre. Nem, tényleg – ő sokkal magasabb nálam. De ez több volt ennél. A srác sosem félt kockáztatni. Focizni, amikor asztmás? Persze, miért ne. Mersz nagyot álmodni, és megpróbálsz bekerülni az NFL-be? Igen, ezt is megtette. Aztán valami igazán őrültséget csinált… szerelmes lett. A szívét tette kockára, és belevetette magát. Nagyon, nagyon büszke vagyok rá, és mindig is olyan akartam lenni, amikor felnövök, mint ő. Nem az NFL-ben játszani vagy ilyesmi, mert a koordináció nem az én világom, de bátor akarok lenni, mint ő. Reménytelenül szerelmes akarok lenni, mint ő. Azt akarom, hogy valaki úgy nézzen rám, ahogy Frankie néz rá, amikor a bokáiról mond valamit… bármit is jelentsen ez.

Újabb hosszú kilégzés. – A múlt hónapban én is csináltam valami őrültséget. Tudom, hogy néhányan valószínűleg ott ülnek, és olyan arckifejezéssel néznek, mintha azt mondanák: Thea, mi már csecsemőkorod óta ismerünk téged. Ez nem meglepetés.

A tömeg ismét felnevet. – Igazatok lenne. Állandóan őrült dolgokat csinálok, például úgy döntök, hogy szerelő leszek, amikor minden kártya ellenem szól, vagy a munkaidőn kívüli óráimat egy pizzériában töltöm, pedig utálom a pizzát. – Oldalra pillant. – Nem akarom hallani, Simon! – A férfi forgatja a szemét, de vigyorog rá. Folytatja: – De ez semmi a legutóbbi ostobaságomhoz képest.

– Tudjátok, a múlt hónapban egy kedves idegen segítségét kértem. Megkértem, hogy adja ki magát a barátomnak, és ő beleegyezett. Készítettünk egy listát a szabályokról, és meghatároztuk a határokat. De, mivel a sors úgy működik, ahogy egyikünk sem gondolta, megszegtük a szabályokat. Belém szeretett.

Elszórtan elhangzik jó pár ó és á, és érzem, hogy néhány szempár rám szegeződik.

Én azonban nem nézek oda. Csak rá tudok koncentrálni.

– Ugye? Szerencsés vagyok, mi? Csak én hülye voltam. – Felemeli a kezét.

– Tudom, még egy sokk. – Újabb éles lélegzetvétel. – Tudjátok, amikor arra kért, hogy ugorjak, hogy vállaljam vele a zuhanást, és kockáztassak, én elfutottam. Lemondtam róla, mert nem tudtam bátor lenni.

– Bármilyen vad is ez, még csak nem is ez a legőrültebb része. Nem, az az őrült része, hogy én is beleszerettem. – Nyel egyet. – Nagyon is. Olyan szerelembe, amilyet a filmekben látsz, vagy amilyenről a könyvekben olvasol... olyan szerelembe, amelyből rájössz, hogy a sors keze végig benne volt a dologban.

Thea egyenesen rám néz, és a szívem kalapálni kezd.

– Hé, Sully? Készen állok az ugrásra.

Nem vesztegetem az időt, átvágok hozzá a termen.

Nem habozok, hogy átkaroljam.

A mikrofont maga mellett tartja, és örömteli taps fogad minket, miközben csak hozzám beszél. – Sajnálom. Tudom, hogy ez az egész nagyon giccses. Csak nem tudtam tovább visszatartani.

– Thea...

– Nem, figyelj! Még mindig félek, Sully… kibaszottul rettegek… de megéri a kockázatot. Megérjük a kockázatot. Ezt akarom. Azt akarom, hogy együtt legyünk. Én...

– Thea? – A homlokomat az övéhez támasztva félbeszakítom.

Nyel egyet. – Igen?

– Elkaplak.

– Kézpulyka eskü?

– Mindig.

 

 

 

A JÖVŐ EGY SZELETE

THEA

 

 

Fordította: Maya

 

– NEM HISZEM EL, hogy ezt csinálom – motyogom.

– Én sem hiszem el, de úgy érzem, mintha már régóta várnék erre.

– Ez egy hatalmas lépés. Még sosem csináltam ilyet. Ez mindent megváltoztathat.

– Együtt fogjuk megtenni az ugrást – ígéri Sully.

– Mi van, ha utáljuk?

– Mi van, ha nem? Csak úgy tudjuk meg, ha megpróbáljuk – fújom ki remegve a levegőt. – Oké, készen állok.

– És te? Mert ez komolyan a leghülyébb dolog, aminek valaha is tanúja voltam, és van két gyerekem, akik nem a legélesebb kések a fiókban. – Simon ránk mered. – Mit hozhatok?

– Egy-egy szelet pepperonisat kérünk.

– Pepperonisat? Pepperonisat? Csak azért csináltad ezt a sok baromságot, hogy pepperonisat rendelj? Végre megkóstolod a pizzámat, és ezt rendeled? – morogja, és a levegőbe emelve a kezét. – Kilépek. Kurvára kilépek.

– Hozz nekünk sajtos krumplit is! – kiáltok utána, mielőtt visszafordulnék Sullyhoz.

– Szerinted utál minket?

– Valószínűleg – kortyol egyet a turmixából. – De jó móka vele szórakozni.

– Nem hiszem el, hogy még nem tiltott ki minket.

– Biztos vagyok benne, hogy ki fog, főleg a múlt heti reggeli után, amikor Foster és Winston kajacsatába kezdett.

Ránézek. – Mert biztos vagyok benne, hogy te és Porter teljesen ártatlanok voltatok az egészben.

– Mármint úgy értem, hogy mi nem vettünk részt benne, ha erre akarsz kilyukadni.

– Aha. Én is erre gondoltam.

– Nem bánok semmit. – Megvonja a vállát, majd átnyújtja a karját az asztalon.

A kezemet a várakozó tenyerébe csúsztatom, és ő elkezd mintát rajzolni a vonalakon.

– Mennyi időnk van még? – kérdezi.

– Harminc plusz-mínusz pár perc. Társtulajdonos vagyok, szóval igazából annyi ideig ebédelhetek, ameddig csak akarok.

Az elmúlt másfél év alatt, mióta együtt járunk, a heti egyszeri hosszú ebéd a Slice-ban lett a mi megszokott közös programunk. Már korán megfogadtuk, hogy mindent megteszünk azért, hogy elég időt töltsünk együtt, mert hajlamos vagyok kizárni a világot, és csak a munkára koncentrálni.

– Szeretsz ezzel a szóval dobálózni.

– Hé, átkozottul keményen megdolgoztam azért, hogy társtulajdonos legyek. Megérdemlem.

Hat hónappal ezelőtt apám úgy döntött, hogy bízik bennem, és kinevez engem társtulajdonossá a műhelyben. Mivel Jonas és Frankie Coloradóban élnek a gyönyörű kis unokaöcsémmel, több szabadidőt akartak, hogy gyakrabban utazhassanak és látogathassák az unokájukat.

Mindössze annyit kellett megígérnem, hogy a hétvégéket teljesen kiveszem, és zárás után legkésőbb fél órával végzek.

Mivel Sully vár rám, ez többé már nem kizáró ok számomra.

– Büszke vagyok rád – mondja, még mindig a tenyeremet simogatja, gyengéd érintésétől kiráz a hideg.

Őrület, hogy még mindig mennyire hatással van rám az érintése.

Még mindig mennyire megőrjít.

Tudom, hogy az élet nagykönyvében még nem vagyunk olyan régóta együtt, úgyhogy nem kellene meglepőnek lennie, de ha visszagondolok az utolsó kapcsolatomra... nos, nyugodtan mondhatom, hogy még sosem éreztem ilyet.

És remélem, hogy életem hátralévő részében így fogok érezni.

– Annyira büszke vagyok rád, hogy még azt is fontolóra venném, hogy hagyjam, hogy hozzám költözz.

– Ez a te nagyon körmönfont módszered, hogy megkérj engem, hogy költözzek hozzád?

– Ez a te nagyon körmönfont módszered, hogy igent mondj?

– Nem kértél semmit.

– Annyira követelőző – Sully felsóhajtott. – Jól van. Althea Jane Schwartz, hozzám költözöl?

– Az aprócska lakóhajódba?

– Ha ezt akarod. Vagy... kereshetnénk egy saját lakást, olyat, aminek szép, tágas hátsó kertje van.

– Ez tényleg álomszerűen hangzik. Jobb lenne, mint megpróbálni mindenkit a hajóra zsúfolni a gyerekes-felnőttek partijainkra, és kockáztatni, hogy valaki leesik róla... megint.

– Őszintén, Porter lökte le Fostert. Nem leesett.

Bólintok. – Igaz.

– Szóval, mit gondolsz?

– Nem túl korai még?

– Nem. Szeretlek, Thea, és ez nem fog egyhamar megváltozni.

– Egyhamar?

Megvonja a vállát. – Nem akarom azt mondani, hogy örökre. Még mindig nem engedted, hogy vezessem azt az édes kis kocsidat, és elég bújós vagy az ágyban… majd meglátjuk, meddig bírom ezt elviselni.

– Látom, máris kifogásokat keresel.

– Asszony – mondja, és az ajkai vékony vonallá húzódnak. – Válaszolj, mielőtt meggondolom magam!

– Több rábeszélésre van szükségem. – Elmosolyodom, szabad kezemmel az államat kopogtatom. – És én ezzel mit nyerek?

– Ezt a farkat.

– Komolyan el kell kezdenem dolgozni az időzítésemen. – Simon ledobja a két szelet pizzánkat. – Jó étvágyat! Vagy ne. Ezen a ponton feladom.

Duzzog, én pedig elfojtok egy nevetést.

Visszafordulok Sullyhoz. – Nagyon csábító az ajánlatod, hogy akkor kapok a farkadból, amikor csak akarom, de úgy érzem, hogy ez az ajánlat most is áll, úgyhogy nevezzük vitathatónak ezt az ajánlatot.

Savanyú pillantást küld felém, miközben a számhoz emelem a pizzámat, és harapok belőle egy kis falatot.

Megrágom, miközben úgy teszek, mintha Sully kérdését fontolgatnám.

A válaszom igen. Már abban a pillanatban rá akartam kiabálni, amikor megkérdezte.

De én ezt elégtételnek használom, mert annyiszor ugratott az ágyban, és hagyom, hogy egy kicsit vergődjön, miközben én lazán rágok és nyelek.

– Vélemény?

– Minden rendben – mondom. – Nem hoz lázba vagy valami. Benne vagyok, de megvagyok nélküle is.

– Nem a pizzára gondolok… Elvárom ezen a ponton a te pszihotikus pizza ellenes hozzáállásodat. Tudod, hogy mit kérdezek.

Leharapok még egy falatot.

Megrágom. Lenyelem.

– Egy kicsit lejjebb a szigeten láttam egy eladó felújítandó házat, és nagyon jól éreztük magunkat, amikor együtt fejeztük be a hajót. Az ötlet, hogy letelepedjünk veled, jól hangzik.

– Ez egy igen?

– Ez egy igen – mondom, és úgy döntök, hogy már eleget kapott a szarságomból. A szemei felragyognak, és felé bökök az ujjammal. – De ne kezdj el ötletelni! Attól, hogy összeköltözünk, még nem kell mindenféle más ugrásokba kezdenünk.

– Ne aggódj, Thea, tudom, hogy még nem állsz készen. De amikor készen állsz, és amikor végre tökös leszek, és megkérem a kezedet, igent fogsz mondani, mielőtt még a teljes mondatot ki tudnám mondani.

Áthajol az asztal túloldalára, és rám vigyorog, ugyanaz a vigyor, mint mindig.

Az, amit olyan kibaszottul szeretek, hogy sajog tőle a szívem.

– A sors ennyire biztos bennünk, bébi.

Várom... a félelmet.

Várom, hogy beüssön, hogy a szívem vad lüktetésbe kezdjen, hogy izzadjon a tenyerem, és a hideg futkosson a nyakamon.

De nem történik meg, nem jön a félelem.

És minden kétséget kizáróan tudom, hogy igaza van.

 

 

VÉGE